Revizor: Miért ilyen rövid, öt-hat ív terjedelmű regényeket ír?
Erlend Loe: Én erre vagyok alkalmas. Ennél is rövidebb terjedelemben gondolkodom: olyan cirka száz oldalas regényt tervezek, de úgy alakul, hogy mindig valamivel hosszabb lesz. Az új könyvemet, a Vegyesbolti csendes napokat terveztem a legrövidebbnek, de ez is hetven oldallal hosszabb lett az előre eltervezettnél. Nem tudok szörnyűségesebb dolgot elképzelni az unalmas nagyregénynél. Nagyregényt egyébként is olyanok írjanak – és a kedvenceim ilyenek – akik nagyobb történetet tudnak átlátni, és akiknek a stílusa is vonzó.
 Erlend Loe |
R: Kik a kedvencei?
EL: A Moby Dicket, Melville prózáját nagyon szerettem. Meg, ha már a regényterjedelemnél vagyunk, a Háború és békét. De számomra nagyon meghatározó élmények voltak az indiános regények.
R: Cooper művei?
EL: Igen, az észak-amerikai indiánokról szóló regényfolyamok.
R: Mintha a hősei is ilyen regényekbe szeretnének bekerülni.
EL: Így van, minden hősöm idealista, aki úgy képzeli, az lehetett egykor ideális élet, amit az indiánok éltek. A személyes szabadságban korlátozott ember szívesen fordul az indiánregényekhez.
R: Férfi hősei többnyire patetikus lúzerek (a Doppleré is, de az Észak című filmé is – a filmről szóló kritikánkat l. itt – a szerk.), éppen azért is szerethetőek. Sokszor állnak zavartan a felnőttkor kihívásai előtt. Miért nem tudják megtalálni a saját útjukat?
EL: Azt hiszem, ez egy természetes férfi-állapot: igen, patetikus lúzerek vagyunk, és csak akkor vesszük észre, milyen nevetségesek is tudunk lenni, ha egy pillanatra kívülről látjuk magunkat. Az élet nagyon kemény, és azért vagyunk ilyenek, mert ezzel, az élet keménységével, nem merünk szembenézni. Ami velünk történik, az javarészt érthetetlen és felfoghatatlan számunkra. Az én főhőseim azok, akiknek a felfoghatatlan szféra nagyobb lesz, mint egy átlagembernek. Nem tudok nagy hősökről, nagy akciókról írni.
[Közben behoznak egy kávét és a Loe könyveit kiadó Scolar vezetője megkérdezi szerzőnktől, hogy nem kér-e ő is egyet. Loe rövid válasza: életemben még soha nem volt szükségem kávéra.]
 Jelenet az Észak című filmből |
R: Norvégiában – tehát egy állampolgárait jól tartó országban – is ilyen nehéz az önmegvalósítás?
EL: A hőseim nem menekülnek meg a saját tehetetlenségük elől. Nem találják a saját útjukat a könyveim végén sem. Számomra az emberi hibák és az esetlenségek érdekesek, a hőseim tulajdonképpen a hibáik miatt különlegesek. Doppler például nem tudja elviselni a kötöttségeket. Képtelen elviselni azt, amit egy család jelent, és ezért, hogy gyengeségét leplezze, ideológiákat gyárt.
R: Mind a Doppler, mind az Észak hőse a természethez menekül.
EL: Igen, de Doppler nem megy túl távol a várostól. (A regény hőse hazai viszonyokra lefordítva a Normafánál veri fel sátrát – K.L. megj.) Az emberekből, elsősorban is a családjából lesz elege. Nem akar senkit sem látni. A várost nagyon nagynak, beláthatatlannak és félelmetesnek érzékeli, ezért vág neki az erdőnek: élettere itt nagyon kicsi lesz. Elviselhetően kicsi. Az emberektől kerül távolabb, de valójában a város elérhető közelségben marad.
R: Szokott síelni? Kirándulni?
EL: Igen, elég sok időt töltök síeléssel, korcsolyázással, kerékpározással, hegyi túrákkal, mint a norvégok többsége. Kerékpározás közben gondolom át a könyveimet, tulajdonképpen a leglényegesebb gondolataim kerékpározás közben születnek. Mégpedig akkor, amikor az este az országúton ér, távol a várostól. A csillagokat nézve szembesülök azzal, hogy milyen kicsik és jelentéktelenek is vagyunk, és ez az érzés meghatározza a könyveim hangulatát, a főhősök karakterét is. Amikor egy téli túra megkínoz, vizes a ruhád, minden tagod sajog, sokkal erősebben átéled a valóságot, megtapasztalod a korlátaidat.
 |
R: Hatott Önre a Walden, vagy az Út a vadonba című könyv illetve film) amikor a Dopplert írta?
EL: A filmet az után láttam, hogy megírtam a Dopplert, és nagyon tetszett. Nagyon erős filmnek gondolom, és valóban, az is a valóság megtapasztalásának vágyáról szól. A Doppler hőse nem olyan bátor, mint Thoreau, nem merészkedik olyan messzire (mint társadalombíráló sem). Régen olvastam a Waldent, de olyan komoly szöveg, hogy ma is érzem a hatását. De ahogy mondtam, én alapvetően egy indiánregényt akartam írni. Nem fűtöttek politikai indulatok, nem azért írtam olyasvalakiről, aki a természetbe menekült, mert bajom van a fogyasztói társadalommal.
R: A koppenhágai filmintézetben tanult. Találkozott az azóta igen sikeressé lett dán rendezőkkel? Dolgozott valamelyikükkel?
EL: Ismerem Winding Refnt (a Drive rendezője), akkor találkoztunk, amikor a Pusher trilógián dolgozott, de én csak az Apróbb zűrök rendezőjével, Anette K. Olesennel dolgoztam együtt.
R: Némelyik szövegét, különösen a gyerekkönyveket, a Kurt-sorozatot, mintha úgy szerkesztette volna meg, mint egy filmforgatókönyvet.
EL: Valóban, a gyerekkönyveim struktúrája a Sdy Field-féle dramaturgiai iskola előírásainak is megfelel, vannak benne fordulópontok, van középpontja. De a többit nem.
R: Elég jó véleménnyel vannak Vegyesbolti csendes napok című könyvének kissé elveszett hősei Tarr Béla Sátántangójáról.
EL: Rendkívüli film. Telemann kimondja, amit én gondolok a filmről: csak később, napok, órák múlva érzi meg az ember, hogy milyen nagy jelentőségű művet látott. Amikor nézi, olykor kifejezetten unja is. Mivel elég rendszeresen írok filmkritikákat, elég sok filmet megnézek – legutóbb a Tintin kalandjait láttam és kifejezetten tetszett –, és ez volt az utóbbi húsz év egyik legemlékezetesebb filmje. Asszociációkat ébreszt, nyugtalanít.
R: Három jelentős és népszerű író van ma Norvégiában: a drámaíró Jon Fosse, és két krimiíró, Karin Fossum és Jo Nesbø.
EL: A legnagyobb tiszteletem Jo Nesbøé. Ő okosabb író nálam. A regényei szerkezete is lenyűgöző, az emberismerete is. Ahhoz a matematikához is érteni kell, hogy valaki jó krimit írjon. Nála minden egyenlet rendben van. Ugyanakkor az, hogy ki ölt meg kit és miért, engem nem érdekel. De úgy vélem, Jo Nesbø könyvei többek is jó kriminél.
R: Nesbø szerint az uttolai gyilkosság, Breivik tette, alapjaiban változtatja meg Norvégiát, de ezt nem lenne szabad hagyni. Magához tért Norvégia a sokkból?
EL: Nem változik meg Norvégia, ebben biztos vagyok. Nem a norvég társadalmi berendezkedés hibáinak következménye volt a merénylet. Breivik egy magányos őrült. Nem lehet a norvég társadalom ezek után sem óvatosabb, sem zártabb. A norvég társadalom rendkívül nyitott, de nem hiheti senki azt, hogy őrült tettével a nyitottságának árthat. És hetekkel a történtek után már világossá is vált, hogy a norvég társadalom nem fog megváltozni. Az alapja és a lényege mindig is az egyén szabadsága volt, amit nem korlátozhat egy idióta. Ez a hit egyébként a hírhez fűzött kommentárokban is testet öltött. Nem a gyűlölködés, hanem a fájdalom hallatszott ki a megjegyzésekből.
R: Nem lesz óvatosabb és kevésbé befogadó társadalom a norvég?
EL: Kizárt. Folyamatosan zajlik azóta is a párbeszéd: az iszlámról, az emigránsokról, még többen érzik fontosnak azt, hogy beszéljenek az elfogadásról, hogy megismerjék a másik, a hozzánk érkezettek kultúráját.
R: Talán Nick Hornby prózája áll a legközelebb az Önéhez. Hatottak Önre Hornby könyvei?
EL: Igen. Mielőtt az első könyvemet írtam, elolvastam a Focilázt, a Pop, csajok, satöbbit, szerettem azokat a könyveket. Igaz, amit az utóbbi időben írt, azt kevésbé. Az ő hősei is hétköznapi emberek. Az érdekli őt is, mint engem: hogyan lehet megküzdeni a hétköznapokkal, hogyan lehet hétköznapi hőssé lenni, hogyan lehet legyőzni a kicsinyességet és a kishitűséget. Hogy hol kezdődik az önáltatás.