Wattican Punk Ballet / Gödör Klub
2011.11.20.

Mi egy könnyűzenei koncert? Közösen megélt rítus, performatív jelenség, élő, interaktív színházi közeg. Vagy: részeg bölcsészek lődörgése pl. a Gödörben. Különösen releváns a kérdés, ha egy zenekar - és ilyen a Wattican Punk Ballet – performansz-zenekarként aposztrofálja magát. PUSKÁS ANNA ÍRÁSA.

Fröccs és cigaretta. Ugyanúgy kellékei ezek a beavatódási szertartásnak, mint elolvasni egy színlapot vagy a társulat tagjainak portréit vizslatni egy kőszínház folyosóján: egyszerre képesek határokat emelni és lebontani színpad és közönség között. Egy nálam sokkal szavahihetőbb ember állította, hogy az lenne a legjobb, ha a színházi nézőtéren is rá lehetne gyújtani, mert az nagyban csökkentené a hitetlenség felfüggesztését. Bertolt Brecht volt az - és most mondom mindenkinek, hogy a Gödörben többé nem lehet cigizni, mert zöld lett.

A Wattican Punk Ballet zenekar - már a névválasztásból is jól érzékelhető a szándék - nem tűri a műfaji behatároltságot. Persze, ezzel nyilván beállnak azoknak a zenekaroknak a sorába, akik hasonlóan nem akarnak beállni a sorba. A zenekar két tagja, Gaya és Karen Arutyunyan a Deti Picasso nevű, underground körökben méltán elismert formációból már ismerős lehet a magyar közönség számára. A Deti Picasso alapjában véve örmény népzenei alapokra épített pszichedelikus rockot játszik, de új formákat kereső, kísérletező kedvében ezen az egyszerű műfaji meghatározáson jóval túlmutat. Még formabontóbb és sokszínűbb a WPB, amely már elhagyja az örmény népzene (talán Magyarországon kicsit hatásvadász) egzotikumát, behozza helyette a zúzós elektronikát és a punkos egyszerűséget, amitől az amúgy rémösszetett zene kifejezetten élvezhetővé, szerethetővé változik.

Ahogy a zene, úgy a koncert is soktényezős megoldandó egyenletnek tűnhet. Gaya első, talán csak viccnek szánt felszólítása: „We are the Wattican Punk Ballet. So shut up and listen!”, nagyban befolyásolta a közönség magatartását. Arról nem is beszélve, hogy tényleg van mit figyelni. Szcenikai hatások tekintetében például erős a gyanúm, hogy a véletlen mint eshetőség teljes mértékben ki van zárva. A fénynek csakúgy fontos dramaturgiai funkciója van, mint a háttérre vetített videóinstallációknak. Van, hogy egy fél szám erejéig sötétbe  borul az egész színpad, olyankor a birka néző automatizmusával kezdem bámulni a nyomasztóan ismétlődő, színes fénypocsolyákat a kivetítőn, és csak nehezen esik le, hogy csúf manipulációnak estem áldozatul. A videók egyébként csak lazán kapcsolódnak a dalok értelmezéséhez, háttérben villódzásuk inkább hipnotikus, mint intellektuális jellegű. A My voice című számnál például színes ajkak nőnek ki egymásból, az Over-nél színes fraktálokat látunk, de nem az éteri természeti jelenséget, hanem a Windows képernyőkímélőjét. Egy elektro-patry sztenderd jelenségei ezek, és mivel a WPB elsősorban nem elektronikus zenekar, zene és szcenika között megteremtődik egy furcsa disszonancia, amelybe az (öröm)ittas ember jóízűen bele tud révedni.

A képek forrása: port.hu
A képek forrása: PORT.hu

A jelmezek funkcióját kicsit nehezemre esett értelmezni. Karen ugyanis Anonymus-maszkot viselt, Gaya pedig piros, kislányos ruhát, fején tollas, indiános fejpántot. Horrorfilmek, kéjgyilkosságok jutottak eszembe, no és persze Lolita. Aztán a koncert egy pontján rájöttem, hogy a jelmezek talán az alkotók közötti viszonyra reflektálnak. Ezt a Deti Picasso sokéves ismeretében állítom, azok után, hogy láttam, Karen mire képes, ha gitárt adnak a kezébe, és egy hegedűvonót. Mindig is az volt az érzésem, hogy szeressen bár az árnyékban meghúzódni, ezt a zenét legnagyobbrészt ő írja, és húgát, Gaya-t csak az interpretáció eszközeként használja. Gaya persze így sem elhanyagolható eleme a produkciónak. Karizmatikus, szuggesztív egyéniségével ámulatba ejt mindenkit. Külön öröm látni, hogy az évek alatt mennyire megtisztította előadásmódját a fölösleges sallangoktól. Régen lefátyolozott arccal jött be a színpadra, és csörgődobbal táncolta körbe, most ül a dobok mögött, mosolyog és énekel, de ebből a háttérbe szorult pozícióból is élénken tartja a kapcsolatot a nézőkkel. Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy mi a legteátrálisabb a WPB koncertjében, egész biztos, hogy az ő energikus, magával ragadó előadásmódját kellene elsősorban kiemelnünk.

Színházi értelmezőként nagyon jó lenne azt írni, hogy a WPB valóban nemcsak egy koncertet adott, hanem különleges performatív aktus részeseivé tett minket. Azonban a leírtak alapján arra az álláspontra kell helyezkednem, hogy ilyen módon valószínűleg minden könnyűzenei koncert performansz, hiszen jelmez, fény, előadó, közönség, vetítés, itt és most élmény az összesen megtalálható. Azt viszont mindenképp le kell szögeznem, hogy a WPB előadása különleges és első osztályú performansz, ha nem is performanszabb, mint a többi.

Szerző: Puskás Anna
Zenekar:  Wattican Punk Ballet,  Helyszín:  Gödör Klub,  Időpont:  2011. október 27.,  Megjegyzés:  az NKA által nem támogatott