A két világ találkozása, összeolvadása hasonló könnyedséggel történik, feledhetővé válik mindkettő, miközben megszületik egy valóban egyedülálló táncnyelv. A társulat repertoárjának, pontosabban 2002 és 2008 közötti munkáinak keresztmetszetét adó Loan Sharking (talán „uzsorakölcsönként” lehetne lefordítani) című darabban, így egyben a RUBBERBANDance Group világában a klasszikus és a kortárs vegyül, egyiket sem szükséges kifejezetten művészi értelemben venni.
Klasszikus ugyan részben a zeneválasztás (Sztravinszkij Tűzmadara, Vivaldi csellóversenye, de akár Brubeck jazz standardje, a Take Five is), az érzékelhető balett-gyökerek, az abból még fellelhető táncelemek, a hip-hopot és a kortárs elemeket oldó „repülés”, de főképpen ide sorolnám az eleganciát, a pontosságot. Míg kortárs értékei nem elsősorban a formabontás, valamiféle világmegváltó alkotói vízió közvetítése, hanem a természetesség, a táncosok közvetlensége, valódi „kortárssága”. A végeredmény fényében már a zeneválasztás is rendkívüli. Balett és kortárs koreográfiák esetében talán nem annyira rendhagyó például Sztravinszkij Tűzmadár című darabja vagy Vivaldi A-moll csellóversenye, de a hip-hop szempontjából mindenképpen.
Itt a táncnyelvet tekintve ugyan valóban a felsoroltak megbonthatatlan elegyéről van szó, tehát nem önmagában az utcai táncról, de mégis varázslatos, ahogyan ez a személyes és lendületes, sokszor még igen humorosnak is mondható stílus akadálymentesen olvad össze a száz-háromszáz éves zenével, kap tőle és ad neki újabb és újabb dimenziókat. Izgalmas továbbá, hogy bár a hip-hop jellegzetes kitartott pózai megjelennek az előadásban (talán a leginkább felismerhető elemként), de más hozzá társított fogalmak, például a versenyek, a versengés, nem igazán jellemzőek: a nyelv inkább személyes játszmákra, táncos „párbeszédekre” adaptálódik.
A produkció táncosai, akik között maga a koreográfus is színpadra lépett (Karen Castleman, Elon Höglund, Emmanuelle Lê Phan, Daniel Mayo, Anne Plamondon, Victor Quijada, Lila Mae G. Talbot) nyitottságukat és sokszínű megnyilvánulási készségüket nyilván különböző korábbi színtereikről hozták, amely ebben a formában hatványozódik is: múltbeli társulataik, alkotóik között a Cirque Du Soleil, Jiří Kylián vagy William Forsythe is megtalálható. Tökéletesen neutrális, leginkább lehasznált próbaruhára emlékeztető jelmezük (a kosztümök Anne-Marie Veevaete munkái) és rokonszenves civilségük, egymással és a közönséggel zajló közvetlen nonverbális kommunikációjuk mind részei az említett személyességnek.
 RUBBERBANDance Group: Loan Sharking |
Mivel keresztmetszetről van szó, bár az élmény cseppet sem töredezett, alkalmas arra, hogy a társulat világának több árnyalatát megmutassa: az egymás közötti kapcsolatra fókuszáló, azt „premier plánban”, játékosan vagy jóval stilizáltabban megközelítő részeket kizárólag fényváltással elért vizuális hatások vagy éppen költői duettek, csoportos táncok váltják. Az üres térben különleges, mégis egyszerű elven működő fénydramaturgia segítségével születnek a vizuális effektusok: a sötét alatt a helyben álló táncosok térbeli pozíciót váltanak, majd mikor a fény ismét megvilágítja a teret, újra mozdulatlanul állnak, a folyamat egymás után többször megismétlődik. Hétköznapi varázslat születik, majd amikor a trükköt szándékosan leleplezik azzal, hogy elrontják, és gesztusokkal reagálnak is erre, még egy adag rokonszenvet is nyernek a közönség részéről, és ismét üzennek valami olyasfélét, hogy a színpadi művész is ember, ő is az utcáról érkezett, ebben az esetben ugyebár szinte szó szerint. Szintén emlékezetes, amikor a padlóra vetített fény-négyzetekkel játszanak, abban állva végeznek mozgást egymással tökéletes, és az itthoni kortárs táncszínpadon oly ritkán tapasztalható szinkronban.
 RUBBERBANDance Group: Loan Sharking. Fotó: Puskel Zsolt – PORT.hu |
Példaértékű a RUBBERBANDance Group pontossága, könnyedsége, szellemessége, önreflexiója, leginkább pedig az, hogy valóban karizmatikus alkotójuk cseppet sem törekszik az előtérbe, ténylegesen egyedi koreográfusi nyelvét táncosai szólaltatják meg. Nem először látott ötlet a játék nézőtérről indítása, mobiltelefon csörög a nézőtéren, talán a zavaróan hallhatónál egy árnyalatnyival csendesebben, majd lassan angolul beszélő tulajdonosának hangja is eljut hozzánk, végül a felső sorok egyikéből megérkezik a színpadra az egyik táncos „I feel lost” zárszóval, és az elveszett fiatalember táncolni kezd kolléganőjével. A jelenet újabb gesztus a „közülünk valóság” gondolatának megerősítésére, amelynek nagyszerűsége Quijada koreográfiájának esetében abban rejlik, hogy többszöri és többféle formában történő kommunikációjának ellenére a darab megmarad a táncosok személyes történetének, mindenkinek arca és egyénisége van, nem lesz mindez az utcai, a hétköznapi élet tipikus momentumainak metaforikus tárháza.
A dolog nagyszerűsége tehát a vállalt kisszerűségben rejlik, s ha filmes analógiát szeretnénk használni – egyébként maga Quijada is foglalkozik mozgóképpel, amelynek hatása érezhető is az előadásban – akkor úgy is fogalmazhatunk, az alkotói virtuozitás titka, hogy közelikben engedi kibontakozni a táncosokat, majd a maga különleges, klipes esztétikájával adja meg mindennek a lendületes, feszes, mégis laza formát.