A gordonka hangja - Perényi Miklós
2008.05.04.

A Mérei Anna rendezte film mintha olyasmit sugallna, hogy korunk egyik legnagyobb zenei egyénisége folyton a város járja egy hatalmas hófehér csellótokkal a hátán, ezen kívül nemigen történik vele semmi, és feltehetően már nem is fog. Ám ezt valahogy vonakodik elfogadni az ember. CSONT ANDRÁS ÍRÁSA.

Köztudott, hogy Perényi Miklós zárkózott, kissé enigmatikus személyiség, akit feltehetően nehéz megszólaltatni, filmen ábrázolni. De hát éppen a feladat nehézségében rejlik a szépsége. Vélhetően Richter sem volt egyszerű eset, Bruno Monsaingeon mégis egész nyalka arcképet dobott fel róla. Igaz, nem sajnálta az időt és a fáradtságot. A gordonka hangja szellemileg rest munka, ebből adódóan lapos, felületes, lompos és lomha. Vagyis a szó minden értelmében unalmas. Nemhogy a portréhoz, de még a vázlatokig sem jut el, olykor pedig – mivel semmi nem jut eszébe – egészen gátlástalanul átmegy amolyan fényképezett koncertbe. Addig is telik a filmidő, és Perényi persze csodálatosan játszik.

Perényi Miklós
Perényi Miklós
A felületesség, a Perényi lénye, gondolkodása, művészete iránti valódi, komoly érdeklődés hiánya szinte minden életet kiöl a filmből. Egy jellemző példa. Az egyik jelenetben Perényi (hátára természetesen most is rászerelve a csigaházhoz hasonló csellótok) kiballag a Keleti pályaudvarra, és szemében furcsa fényekkel, arcán amolyan ravaszkás (kissé a Tandoriéra emlékeztető) mosollyal elmeséli, hogy rendszeres és lelkes olvasója az Indóház című újságnak, valamint hogy az egyik külső vágányon áll gyermekkora emlékezetes mozdonya, amely vasutas körökben a „Szili” becenévre hallgat (ha jól értettem a rossz minőségű hangot). A zenebarátnak már eszébe is jut a vonatmegszállott Dvořák, meg egyéb menetrendőrültek a zenészvilágból, vagyis a téma elég érdekes, miközben a kamera kikíséri a művész a mozdonyig. De magát a mozdonyt már nem mutatja. Pontosabban csak akkor, amikor már kifut az állomásról, vagyis semmi sem látszik belőle. Magyarán: sosem fogjuk megtudni, hogyan is fest a valóságban Perényi rajongásának egyik tárgya. Szó esik a villanyvasutakról, de a riporter nem kérdez rá erre sem. Noha Perényi erősen indignálódva panaszolja fel, hogy a sok áramszünet miatt nem lehet rendesen játszani vele.

Egy másik jelenetben (természetesen villamoson, magától értetődően csellótokkal) Perényi saját szerzeményének partitúráját tanulmányozza, ami nagyjából annyira életszerű, mintha XVI. Benedek a Playboyt lapozgatná Rómában, a Lazio-Milan meccs szünetében. De sebaj, ezt még lenyeljük valahogy. Ám azt már kevésbé, hogy a riporter nem kérdez rá, vajon miféle műveket komponál Perényi? Nagyzenekarra ír? Kamaraegyüttesre? Kórusra? Avant-garde muzsikát szerez vagy hagyományosat? Mikor és hol mutatták be alkotásait? Mik a tervei e téren? Kik az eszményei a komponálásban, kik hatottak rá? És még legalább egy tucat kérdés feltehető, melyek a recenzenst (és feltehetően a nézők nagy részét is) bizony nagyon is érdekelnék. A film egy kérdést sem tesz fel. (Szerkesztő-riporter: Bársony Ágnes). És noha Eötvös Péter igen érzékletesen beszél a Perényivel folytatott zeneszerzési diskurzusaikról, melyek többnyire különféle hangszínnel előadott hümmögésekből állnak, a riporter itt ismét megáll. Nem ás mélyebbre; nem ás sehova, nem kutat, nem vizslat, mintha a legkevésbé sem érdekelné Perényi személyisége.

Ha már a megszólaló interjúalanyoknál tartunk, Eötvösön és Kocsis Zoltánon kívül szinte mindenki a maga színvonala alatt teljesít. Batta András néhány közhelyre szorítkozik, Perényi Eszter a közös gyerekkort próbálja felidézni, de kudarcot vall, persze talán a riporteri érdeklődés hiánya miatt. Így aztán a film megelégszik néhány régi híradós bejátszással az egykori csodagyerek életéből. Aki elmondja, hogy a hatvanas években külföldön tanult, többek közt Enrico Mainardinál, később Casalsnál. A film nem tesz fel kérdéseket e nagy művészekkel eltöltött hónapokról, így soha nem tudjuk meg, hogyan élt és érzett egy kisgyermek a Magyarországtól akkor szinte hermetikusan elzárt Nyugat-Európában.

Schiff Andrást a filmben beszélgetőpartnerként léptetik fel, és ez jó döntésnek tűnik. De sajnos, a rendező alig enged teret neki, pedig az alig pár percnyi bejátszásokból is kiviláglik, hogy igen jó kapcsolatot ápol a nagy gordonkással, és talán mindenkinél alkalmasabb, hogy szóra bírja. Félreértés ne essék, nem intim vallomásokat vár a néző, hanem tartalmas kérdéseket, melyek alapján valamelyest kirajzolódhatna e nagy művész szellemi arca. „Restség az ördög vánkosa”, mondta Bornemisza Péter. Nagy lehetőség maradt kihasználatlanul.

Szerző: Csont András
Rendező:  Mérei Anna
Szerkesztő-riporter:  Bársony Ágnes
Megítélt támogatás: 700 000 Ft
Támogató: Zenei Kollégium