G. B. Shaw: Szent Johanna / Nemzeti Színház
2011.10.19.

Könnyebb felsorolni, mi mindenről nem szól Alföldi Róbert évadnyitó rendezése a Nemzeti Színház nagyszínpadán, mint azt megmondani, hogy miről igen. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.

Pedig G. B. Shaw 1923-as, most hallgatva erősen másodlagos frissességű drámája minden didaktikussága ellenére azért mégiscsak nyit néhány lehetséges utat a mindenkori színpadra állító felé. Tézisdráma ez a javából: az egyenesen a mennyekből érkező titokzatos hangokra feltétlenül hallgató Johanna fülei süketek maradnak a világot valójában irányító egyháziak és világiak dörgedelmes szózataira, így aztán a hatalmi mechanizmus könnyedén bedarálja a törékeny lánytestet. 

Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból
A darab tehát szólhatna ma, mondjuk a nagyhatalmi játszmák útvesztőjében tévelygő egyénről, a ráció és a csoda viszonyáról, a valódi hit erejének és az évezredes dogmáihoz foggal-körömmel ragaszkodó egyháznak a konfliktusáról, a tömeg és a kéretlenül az élére álló hétköznapi hős kapcsolatáról, egyáltalán: a másság jelenségének a feldolgozásáról, s tulajdonképpen tehetné mindezt úgy, hogy nem válik erőltetetten aktualizálóvá az előadás. És bár Nádasdy Ádám új, jól mondható, lendületes fordításában benne vannak olyan, a fülünket megütő mondatok is, hogy „Franciaország a franciáké!” meg hogy „Anglia az angoloké!”, Alföldi Róbert rendezése ezúttal nemigen tekint ki a színház falain túlra. 

Lehet, hogy csak arról van szó, hogy a rendező bízik a szöveg és színészei erejében (az előbbire kevésbé, utóbbira inkább támaszkodhat), de nyilván lesz, aki túlzott, esetleg indokolt óvatosságként könyveli el mindezt a sokat támadott direktor részéről. Akárhogy is: a hat színből és a – mindannyiunk szerencséjére – megkurtított utójátékból álló, így is közel háromórás előadás legjobb pillanataiban is megmarad a korrekt lebonyolítás szintjén. 

Bánfalvi Eszter
Bánfalvi Eszter
A többnyire szűk, zárt helyeken (trónterem, katonai sátor, tárgyalóterem stb.) játszódó drámát a Nemzeti Színház irdatlan méretű, teljesen kiürített nagyszínpadára helyezni markáns rendezői és díszlettervezői döntés, főleg ha a két személy egybeesik (a térért felelős Alföldi Róbert mellett díszlet-asszisztensként tünteti fel a színlap Zöldy Z. Gergelyt). A százéves háború kellős közepén tojni is elfelejtő vaucouleurs-i papírmasé tyúkok félrehúzódva a koronázására türelmetlenül várakozó Károly udvartartásává válnak (bár ez a poén sem igen exponálódik, s később már nem is örülhetünk semmi hasonlónak). A Loire mellett a szél megfordulásáért imádkozó Fattyú a háttérre vetített, nagyra nőtt jégmadarat és a rendezői jobbról, majd balról zúgó szélgépeket kap csupán segítségül; a Johanna sorsáról alkudozó angol-francia titkos csúcstalálkozó résztvevői high-technek álcázott szegényes környezetben tárgyalnak, s a hosszadalmas ítélkezési procedúra is teljesen üres térbe helyeződik. A második részt nyitó, óriási szeletekre felszabdalt csíkmensági oltárkép és a monumentális, vetített zárlat megnyugtatóan idézi fel a semmiből felemelő színpadi hatást elérni képes Alföldit, ám a többi jelenetben nem nagyon sikerül túllépni a „valaki beszél, mások pedig hallgatják” leírni is unalmas alapképleténél.

Mert ahhoz, hogy a végeérhetetlen, intellektuális szócsaták a színpadon működjenek, egyfelől nem árt, ha tényleg intellektuálisak, másfelől nem baj, ha valóban vérre mennek. Ebből a szempontból minta értékű az első felvonás hosszú-hosszú zárlata, a dráma negyedik jelenete, melyben az angol Warwick gróf (Kulka János) és a francia Cauchon püspök (Fodor Tamás m.v.) küzd Johanna testéért-lelkéért, az egyre kellemetlenebbé váló diplomáciázás közben meg John de Stogumber káplán (Znamenák István) igyekszik a mérleg nyelvévé válni. Kulka Warwickja hidegvérű, közönyös és kellemetlen reálpolitikus, Fodor Cauchonja mindenáron és mindenekelőtt egyházába kapaszkodik, de rendre el-elragadják indulatai, Znamenák Stogumberében pedig érezhetően fokozódik a megmagyarázhatatlan gyűlölet Johanna mint minden gond és baj oka iránt – az előadás három legformátumosabb férfi színészének minőségi munkája sem tudja azonban feledtetni a jelenetet belengő unalmat és száraz didakszist.

Váncsa Gábor, Kulka János, László Zsolt és Fodor Tamás
Váncsa Gábor, Kulka János, László Zsolt és Fodor Tamás
A többi játszó személy is minden tőle telhetőt megtesz, ám alig sikerül életet lehelniük a lejárt szavatosságú alapanyagba. A dauphin és udvartartása szándékosan lesz karikaturisztikus figurák gyűjteménye: Szarvas József egyfolytában káromkodó La Hire kapitánya, Szatory Dávid tulajdonságok nélküli pojáca Kékszakálla, a folyton idegesítően pattogó és üvöltöző Marton Róbert főkamarása veszi körül a hanyag divatfi leendő királyt, Földi Ádámot (Nagy Fruzsina találó jelmezei különösen ebben a jelenetben beszédesek, de másutt is hatékonyan segítik a színészeket). A komikus truppból valódi súlya egyedül Bodrogi Gyula bölcs, és épp emiatt kiábrándultan és megrögzötten realista reimsi érsekének van. Az „egyházi vonal” később is jóval erősebb az előadásban, gondoljunk Fodor Tamás már említett, energikus Cauchonjára, László Zsolt józan és megfontolt, mégsem rideg inkvizítorára vagy Szatory Dávid jóindulatúnak látszó, ám társaihoz hasonlóan elvakult Márton testvérére (a mulattató elrajzoltság azért itt is feltűnik Fehér Tibor és Váncsa Gábor e.h. ügybuzgó és nevetséges kanonokjai képében). Nagy Zsolt földhözragadt várkapitánya földhözragadtan reagál legelőször Johanna különösségére, Szabó Kimmel Tamás keserű Dunois-ja praktikus csodálattal adózik a lánynak.

Bánfalvi Eszter és Bodrogi Gyula. A képek forrása: PORT.hu
Bánfalvi Eszter és Bodrogi Gyula (A képek forrása: PORT.hu)
Akiben tényleg „van valami”, ahogy az korán el is hangzik: a színen lévő sok-sok férfi egytől egyig a maga módszerével – ki észérvekkel, ki fegyverrel, ki szép szóval, ki fenyegetéssel, s az egyetlen Dunois akár a senki más által észre nem vett nő előcsalogatásával is – igyekszik megfejteni a Johanna-fenomént, ám az Bánfalvi Eszter súlyos, sokrétű alakításának is köszönhetően titokzatos marad. Először esetlen és szerencsétlen, saját szoknyájában elbotló naiv komikaként látjuk, majd a leendő király előtt már hatékonyan próbálgatja oroszlánkarmait. Johanna figyelemre méltó teljesítményéből legfeljebb az von le, hogy méltatlanul kisszerű partnereket kap ehhez a játszmához. A Warwick-Cauchon-párossal, illetve az Inkizítorral és csatolt részeivel bővített meccs már jóval izgalmasabb. A lány naiv hite olykor megérinteni látszik a kőszívű klerikusokat, de a megfelelő háttéralkuk már rég megköttettek, s így Johannának persze esélye sincs a koncra éhes vadak között. 

Bánfalvi Eszter Johannájába sok mindent beleláthatni, de azt biztosan nem, hogy szent lenne: hívő, de nem elvakult; korlátolt, de nem buta lány. Az életbe-halálba belefáradt katonákat könnyedén tudja lelkesíteni, bár nem különösebben szuggesztív; szónoki ereje ösztönösségében és őszinteségében, nem pedig megfontoltságában van. Nem eleme az őt körülvevő rendszernek, inkább amolyan zavaró mellékkörülmény. Valami, amire nincs magyarázat: ezért aztán természetesen pusztulnia kell.
 
Szerző:  G. B. Shaw,  Cím:  Szent Johanna,  Új fordítás:  Nádasdy Ádám,  Rendező:  Alföldi Róbert,  Díszlet:  Alföldi Róbert,  Díszlet-asszisztens:  Zöldy Z. Gergely,  Jelmez:  Nagy Fruzsina,  Dramaturg:  Vörös Róbert,  Mozgás:  Gergye Krisztián,  Szereplők:  Bánfalvi Eszter,  Nagy Zsolt,  Váncsa Gábor e.h.,  Fehér Tibor,  Bodrogi Gyula,  Marton Róbert,  Szatory Dávid,  Szarvas József,  Földi Ádám,  Szabó Kimmel Tamás,  Kulka János,  Znamenák István,  Fodor Tamás m.v.,  László Zsolt,  Ducsai Ábel