Az MR Szimfonikusok koncertje / MűPa
2011.10.05.

Úgy osztozott a Rádiózenekar szeptember 28-i koncertjének műsorán Haydn és Brahms, ahogyan a gumpendorfi Haydn-házon is: igen jól megfértek egymás mellett. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.

A műsoron „két Brahms között egy Haydn” szerepelt, éspedig nem akármilyen darabok: Brahms "aydn-variációi, a 104. (Londoni) szimfónia, valamint Brahms Negyedikje. Az est karmestere, Kovács János a szokásos karmesteri segédeszközök egyikét sem vette igénybe: sem kottát, sem karmesteri pálcát, sem pedig dobogót nem használt. Persze egy előadás minősége nem effajta technikai részleteken fordul meg; ám ez így együtt valószínűleg mégiscsak érzékeltet valamit abból a közvetlen és intenzív viszonyból, ami karmester és zenekar között ezen az estén kialakult.

Kovács János
Kovács János

Ez az intenzív kapcsolat pedig minden bizonnyal szükséges feltétele volt – a karmester és a zenekar kvalitásai mellett – annak, hogy revelációszerű előadásnak lehetett tanúja a szerencsés közönség. Ha lehet „műegyéniségről” beszélni, akkor talán létezik olyasmi is, hogy „hangverseny-egyéniség”; ezé a koncerté figyelemre méltóan homogén volt, azaz bizonyos jellemzők a Haydn- és a Brahms-darabok előadásában egyaránt jelen voltak. Ezeket talán úgy foglalhatom össze, hogy a könnyedség, a határozott és plasztikus artikuláció találkozott a rendkívül igényesen kidolgozott zenei szövettel és a disszonanciák és tetőpontok jelentékeny súlyával, mindezt szokatlanul áttetsző hangzásban egyesítve.

A csillagok szerencsés együttállása már a Haydn-variációk témájának eljátszásakor világossá vált. A tempó egyáltalán nem emlékeztetett a megszokott ünnepélyes vontatottságra, ugyanakkor nyoma sem volt benne semmifajta sietségnek; s magától értetődőbben sugárzott belőle a brahms-i derű, mint akárhány más előadásból. Lendület és harmónia, gördülékenység és lekerekítettség, valamifajta harmatos üdeséggel elénk varázsolva – ekként érzékeltük nem csupán a témát, hanem a variációk teljes sorát. S a sajátos színek és ízek, a gyönyörű oboaszólók, általában a félelmetesen pontos fúvósok, az érzéki értékű hemiolák, a csellók pianói, mind hozzájárultak ahhoz, hogy az előadás szubjektív ideje lényegesen rövidebbnek tetszett a szokásosnál.

Az utolsó Haydn-szimfónia úgy követte a variációkat, hogy jóllehet a két szám között jó néhány előadó elhagyta a pódiumot, mégis az volt az érzésünk: pontosan ugyanaz a zenekar játszik tovább, pontosan ugyanabban a felfogásban, mintha csak ugyanannak a műnek a következő tételét hallottuk volna. Ugyanis az a karcsúság, világos tagolás és áttetszőség, amelyet inkább Haydnhoz szokás kötni, már a Brahms-mű előadásában is messzemenően jelen volt. Más szóval az előadás a lehető legtisztább eszközökkel operált, s ezt kivételes koncentrációval tette. A meglehetősen „menős” tempójú Andantéban szépségesen szólalt meg a moll-variáció Haydnra oly jellemző felizzása, miközben az artikuláció differenciáltságát Kovács már-már Dobszay Lászlóéra emlékeztető, hallatlanul kifejező kézmozdulatai segítették megvalósulni. Élményszerű volt a menüettben a körvonalak élessége, súlynak és oldásnak – a többi tételben is megfigyelhető – szerves egymásra következése, a hemiolák kirobbanó energiája. A finálé (Spiritoso) pedig, mindezeken fölül, pontosan az volt, aminek Haydn keresztelte: a szellemesség maga.

Johannes Brahms
Johannes Brahms

S ha Brahms IV. szimfóniáját, melyet az előbbi számtól a szünet is elválasztott, nem is érezhettük immár a Haydn-szimfónia közvetlen folytatásának, a revelatív élmények itt is folytatódtak. Kovács János és elképzeléseinek értő és felkészült tolmácsa, a Rádiózenekar, miközben maradéktalanul és szuggesztíven felidézte példának okáért a nyitótétel sóhajos líráját és őszies színeit, semmit sem adott fel abból a lendületes, rajzos, akcentuált játékstílusból, amely a koncert korábbi szakaszát jellemezte. Bebizonyosodott: a romantikus zenének, sőt a kései Brahms-nak is csak jót tesz, ha nem (csak) hömpölygetik, hanem tagolják és artikulálják. Továbbra is álmélkodva figyeltük, hogy ugyanaz az előadás hogyan lehet egyszerre lényegénél fogva könnyed és elegáns, úgy, hogy érvényre juttatja az eksztatikus pillanatokban felhangzó akkordok pörölycsapásszerű erejét is. Azután újra megcsodálhattuk a lassú tétel hangzásának tündöklő tisztaságát és áttetsző tömörségét, amelynek alapjául a fafúvók makulátlan teljesítménye szolgált. A Scherzóban, alapvető robbanékonysága mellett, még további erényeket figyelhettünk meg, például az egyes frázisok határozott és kifejező belső dinamikai folyamatait. A variációs fináléról pedig csak annyit, hogy ennek előadásából is hiányzott mindenfajta öreguras akkurátusság: „energico e passionato” volt valóban, a lúdbőrzős fajtából.

Szerző: Malina János
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2011. szeptember 28.