Ha a klasszikus, „Ki tette?” kérdésre várja a néző a választ a Néma csönd című sorozatgyilkos-mozitól, csalódni fog. Egyrészt már az ötödik percben nyilvánvaló a tettes kiléte, másrészt a német film középpontjában nem is annyira ez áll, mint inkább egy bűntény lélektani hatása, vagy – hogy a mozit jegyző elsőfilmes svájci rendező, Baran Bo Odar szavaira utaljunk – az, hogy a thriller és a melodráma elemei miként keverednek egymással. Épp ezért a Néma csönd nem is annyira krimi, mint inkább bűnfilm – bűnnel, bűnösökkel, ártatlanokkal, és persze bűnhődéssel.
A nyitó kép a nyolcvanas évekbe repíti vissza a nézőt. Két férfi néz megbűvölten egy amatőr-filmet, a gondnok, Peer (Ulrich Thomsen) és a fiatalabb egyetemista, Timo (Wotan Wilke Möhring). Egy vágással máris a jelenben vagyunk: a kisvárosban egy fiatal lány, Sinnika eltűnt, méghozzá éppen ugyanúgy és ugyanott, ahogy és ahol huszonhárom évvel korábban egy másik, Pia, akinek a megoldatlan ügye azóta is kísérti a helyieket. A város határában, a búzamezőn először a lány elhagyott biciklijére és az erőszak jeleire bukkant a rendőrség, hogy aztán néhány nap múlva egy tóban megtalálják a megerőszakolt Pia holttestét is.
A múlt kísért, az elfojtott érzések a túlélőkből és az új szereplőkből egyaránt előtörnek: Pia anyja gyászol, Sinnika szülei rettegnek, hogy az ő családjukra is ugyanez a sors vár, a régi hekus reménykedik, hogy végre megoldódik a húszéves bűntény, a média vérszagot érezve a városba sereglik, az új nyomozó elhunyt felesége halálával birkózik az ügy kapcsán. Ennél is fontosabb azonban, hogy a várostól messzebb az időközben családos emberré és építésszé lett Timo is nézi a híreket, és tudja, Sinnika eltűnése neki szóló üzenet: Peer fel szeretné venni vele a kapcsolatot.
 Jelenetek a filmből |
Igazi kisvárosi, sokszereplős tabló elevenedik meg a két bűntény kapcsán, de nem a kisrealista értelemben. Ahogy a jelen képeire – ugyanabban a komótos középtempóban, és ugyanazt a hullámzó búzamezőt, mellékutat és tavat mutatva – időnként a nyolcvanas évek jelenetei felelnek, az embernek olyan érzése támad, hogy itt megállt az idő, a több évtizednyi távolság semmit sem oldott meg, minden változatlan maradt.
Ha egy krimi végére nem derül ki, hogy ki volt a gyilkos, vagy egy nyomozás végül nem hoz kielégítő eredményt, a világ rendje felborul, az idő kizökken. Ha azonban az elkövetőt elkapják, a rend, amelyben – már amennyiben nem vagyunk nihilisták – akaratlanul is hiszünk, helyreáll: a történet, így az élet is logikus, átlátható, van eleje, közepe és vége.
A Néma csöndben tudjuk ugyan, hogy ki a gyilkos, de ez nézőként egyáltalán nem könnyíti meg a dolgunkat. A film a klasszikus, hitchcocki értelemben vett suspense eszközével él: hiába vagyunk tisztában az elkövető személyével, és tudjuk azt is, hogy milyen szerepet játszik a bűntényben Timo, ha a történet szereplői tanácstalanok erre nézve. Nem tudja a terhes nyomozónő, hogy kit hallgat ki négyszemközt a lakásán, és Pia anyja is csak sejti, hogy kit hívott meg a házába egy teára. És a legkellemetlenebb suspense-elem még hátravan: mi a nézőtérről azt is látjuk, hogy a Néma csönd egy olyan „történet, ami rosszul végződik”. A megoldás csak látszat, a világ rendje nem állt helyre azzal, hogy a film végére gyilkosnak kiáltottak ki valakit a szereplők, aki elviszi a balhét. Az idő továbbra is „állni látszék”.
 A képek forrása: PORT.hu |
Abban pedig, hogy így érezzünk, komoly szerep jut a mozi vágójának (Robert Rzesacz) és operatőrének (Nikolas Summerer). Számtalan szokatlan szögből fotózott kép, köztük nem egy felülnézetből vett totál és félközeli, valamint a múlt és a jelen közt kapcsolatot teremtő párhuzamos vágások segítenek abban, hogy az egész filmet belengje valami baljós, időtlen hangulat.
A Néma csönd olyan, „tipikusnak” mondható európai krimi, mely még Janisch Attila Másnap című filmjével is mutat párhuzamokat. És mint ilyen, beleillik abba a sorozatba, amelyet – a távol-keleti vérfrissítésre ráunva – mostanában fedez fel magának Hollywood. A Millenium-trilógia vagy a dán krimisorozat, a Forbrydelsen (The Killing) amerikanizálása jelzi, hogy az álomgyárat egyre jobban érdeklik az olyan bűnügyi filmek, melyek ráérősebb tempót diktálva, személyes nézőpontból, a táj megnövekedett szerepét és az esetnek a szereplőkre gyakorolt lélektani hatását hangsúlyozva közelíti meg a bűntényeket. Ennek ellenére nem hiszem, hogy a Néma csöndnek lesz valaha amerikai változata. Ahhoz túlzottan frusztráló, hogy mindenki megbűnhődik benne, csak az nem, aki a bűnt elkövette.