Adottak Parti Nagy Lajos meséi az előadással azonos címet viselő kötetből, szám szerint: nyolc (és fél), ahány színész játszik; így a pecsenyehattyú per definitionem vonatkoztatható az alapanyagként használt kötetre, amely az előadás jó arányérzékkel tervezett és feszített szövetében, mint szerzői hang, ún. „nyelvhús”, kiemelt szerephez jut, vezérfonálként a vészhelyzet mintázatában. Hogy eredendő ötlet vagy „kényszerűség” szülte rendezői koncepció végeredménye-e a mesék teremtett kontextusa, sokadlagos kérdés, mindenesetre mesterien kelnek benne életre a kiválogatott szövegek. Amelyekről előzetesben annyit lehet tudni, hogy a szokásrenddel ellentétes forgatókönyv szerint, az illusztrátor festette képek ihletésére születtek. Banga Ferenc ugyanis hat-hat táblaképben és néhány figuraábrázolással rajzolta meg a különböző népek meséiből általa összeállított sorozatot, amelyhez Parti Nagy utóbb az átiratokat készítette.

A pecsenyehattyú és más mesék recepciója megegyezni látszik abban, hogy a kötet tizenhárom meséjének nemzetközisége, ad absurdum nemzeti jellege, Parti Nagy mesélőkedvének kivirágoztatására szolgáló „mondvacsinálmány” csupán. Mivel nincs összevetési alapunk, egyrészt ellenőrizhetetlen, hogy írónk mit hagy el az eredeti mesékből, illetve mit költ tovább, másrészt nyelvével uniformizálja a történetek tér-idő konstrumát. Azaz partinagyul szól minden mese, az „itt és most”-ról, valamikor kétezerben, valahol a – polszkifiatos, érintőképernyős, oldalborderlány, halivúd – dupla kás Európában. Az újramondás során tehát a népkarakter megnevezés (úm. navahó, egyiptus, japánus, újgörög, magyar, finn, perzsa, eszkimó stb.) a mesekezdő formula részeként funkcionál, s kevéssé a cselekmény- vagy típusszervezés eszköze.

Pelsőczy Réka Pecsenyehattyú-rendezésében többrétegűen tölti be ezt a cselekménybeli- és karakterformálási hiányt. Először is egy olyan fikciót vizionál a mesemondás köré, amely Parti Nagy nyelvéhez hasonlóan semleges terepet biztosít az elhangzó szövegeknek. A dekameroni szituáció (térbeli) kerete és kulcsa Cziegler Balázs fémes-futurisztikus, egyszerre reális és sci-fi, eltolt arányaiból adódóan képregény hatású díszlete. A reluxával árnyékolt üres tér az előadás kezdő pillanataiban senkiföldjévé változik: a nézőtér fölött piros vészvillogó lép működésbe fülsiketítő szirénazajjal, s az erős teátrális jelzéssel térből és időből kiszakított „dobozban”, akárha óvóhelyre vagy egyenesen a világűrbe transzportált menekültek lennének, egymáshoz bújó idegenek csoportja rajzolódik ki. Akik a vészjel elmúltával azonnal feloldják helyzetüket: saját területet foglalnak, és a koffereikből, táskáikból előkapott személyes holmikkal pillanatok alatt otthonossá díszítik azt. A kényszerűségből összezárt emberek pedig mi mást is csinálhatnának, hogy elüssék az időt és elviseljék egymást, mint hogy Parti Nagy-meséket mesélnek – a kezük ügyébe kerülő tárgyak segítségével.

Szúkenyik Tamás, Varga Anita, Szikszai Rémusz és Pallai Mara

Azaz játszanak, mint a gyerekek. Meséik idegen népekről szólnak, történeteiket elmutogatják, mint az Amerikából jöttem… nevű játékban, csak kifordítva: itt ugyanis beszélnek, s mondandójukat tárgyanimációval keltik életre. A befogadói élmény részben a két előadói technika izgalmas találkozásából születik meg, részben abból a csavarból, hogy a vészhelyzet okán összekerült emberek mindegyikének karakteres foglalkozása van, amely éppen az általa a mesélésbe bevont tárgyak eredeti használati funkciójából található ki. A munkába sietőknél praktikus holmikat látunk (takarítóeszközöket, szerszámosládát, kisszéket, lavórt, csillárt, varródobozt, elemlámpát), az utasoknál bőröndökből kerülnek elő a személyes kincsek (polifóm, takaró, úszógumi, diavetítő, fényképek) – amelyek ízlésesen heterogén, ám minden darabjában stílszerűen válogatott és a rácsodálkozás örömét folyamatosan biztosító rendezett káoszáért elismerés illeti az alkotókat.

A játék alaphelyzetét tehát a kényszerűségből adódó együttlét teremti meg, a szorongatottságot azonban a mese (mint szépirodalom) és a mesélés (mint színház és játék) oldja fel. Amikor az amerikásan nagyzoló „vezérhím” elkezdi mondani a navahók történetét, feljön a negyedik (reluxa)fal, és hangsúlyosan nekünk, a kívül rekedteknek zajlik a mesemutogatás, amelyben közösséggé kovácsolódik a fémkapszulába zártak csapata: nemcsak a mesék közötti „üresjáratok” civil beszólásaiból kapunk képet a személyiségekről és a köztük formálódó viszonyokról, hanem abból is, ahogyan a játszók a mesélés ügyében egymás segítségére lesznek. A rendező Solt Róbert e.h. dramaturggal együttműködésben végig figyel arra, hogy ez a kvázi-civil és improvizációkból rögzített anyag fenntartsa, szórakoztassa és árnyalja a nézői figyelmet – esetenként külön „poénokkal” célozva meg a felnőtt figyelmet. Csipkelődések, kibontakozó flört, félénk egymásra találás, leküzdésre kerülő emberiszony fűszerezik az „estét”, amibe a karakterformálás további rétegei is szervesen illeszkednek.

Szikszai Rémusz, Ragán Edit és Szúkenyik Tamás. Fotó: H. Baranyai Edina (A képek forrása: vaskakas.hu)

Úgy is mondhatnám, hogy minden, ami a szereplők kapcsán színre kerül, a jellemfestést (is) szolgálja. Az egyszerűen kódolható figuráknak például Fodor Annamária és Pelsőczy Réka ízléses, egyéniségekre szabott, a turkálós divatot idézően egyszerre nagyon mai, ám kor-, korszak-, ország- és foglalkozás specifikus jelmezei adnak színt. A meglehetősen sablonos figurák egyébként is jól passzolnak a játszók személyiségéhez, mintegy abból bomlanak ki, amit a külső tárgyi eszközök segítenek. Szikszai Rémusz m.v. macsó kivagyisággal és természetességgel veszi fel a vezérszerepet. Szedett-vedett eleganciája találékony lazaságát tükrözi, nem mellesleg az ő IKEA-tarsolyában lakoznak a legszellemesebb termékek (világító ventilátor, szarvasagancs, csillár, színváltós szentkép stb.) – nem is tudjuk eldönteni, hogy pontosan mi a foglalkozása: zugárus bazáros, seftelő balkáni mindenes vagy a jég hátán is megélő szerencsefia; mindenesetre olyan expresszív mesemondással indítja a sort, hogy nem kétséges, azonnal beszippant bennünket a világába. Miközben a színész Parti Nagy szövegét expresszíven és értőn tolmácsolja, láthatóan élvezi annak minden fordulatát, s úgy kommentálja helyzetét, hogy a nézőnek egyszerre öröm nézni a mesélésnek alárendelődő „ördögi” átalakulást és e játék élvezetét.

Rab Viki a praktikusan öngondoskodó, világjáró és vagány zenész csaj, csíkos kapucnis felsőben ezután percek alatt válik teknőccé, és egy úszógumi valamint néhány köteg ruhaszárító zsinór segítségével pikkpakk túljár az akadékoskodó és társaságellenes óriás, azaz megformálója, az élére vasalt öltönyös, precíz és pánikbeteg férfi eszén. A Tengely Gábor által olykor túlzott hiszteroidsággal alakított, ügynök kinézetű, ám egyre szelídülő pasasról a végén derül csak ki, hogy egy érzékeny lelkű (skandináv?) fotós. Közben Varga Anita visszahúzódó és kopottas varrónője gomb-aranyakkal és színes zsinór-kígyókkal nemcsak arról mesél, hogy hogyan hullott aranyeső a szegény japánus vénember lyukas tetejű házába, hanem megérzékíti a szerénység és hallgatagság mögé rejtett magány szomorúságát is. Ami azonban együttérzést és érdeklődést vált ki a Szúkenyik Tamás által vidékiesen egyszerűre, ám annál tisztábbra és önértékelésében egészségesre formált legényéből, aki a kapzsibunkó orosz uraság és a szegény ember lakomáját közös falatozással teszi érzékletessé, a hűtőládából előkerülő uborkával, kenyérrel, zsírral kínálva a többieket.

Pallai Mara lecsúszott újgazdag nőcskéje, az enyhén affektáló, cicanadrágos, tűfokány lány igyekszik elkülönülve kilógni a sorból, ám minden buliban azonnal benne van. Az újgörög egerek történetét meséli, amely akár a sajátja is lehetne, az apáról, aki nem valami gyüttmenthez szerette volna férjhez adni a lányát, hanem a leghatalmasabbhoz, s így sikerült mégiscsak kiválasztania a legszegényebb vitézt. A pénz és az értékek relatív voltáról szóló mese végén a lány masnis és a férfi lyukas zoknis lábujjainak összeölelkezése (mint az eladó lány és a szerencsés vezér-egér csókja a lakodalomban) az előadás egyik legszívszorongatóbb pillanata. Kocsis Rozi egy kempingszékből, magabiztosan szétvetett lábakkal uralja ekkor is a terepet. Ha háttérben van, s csak a szája szélét mozdítja is, magára vonzza a figyelmet. A kalandot kihívásként megélő, minden körülmények között talpra eső, színes egyéniség, igazi vajákos asszony, nyertes típus, akinek az ember bármikor elhisz bármit. Ragán Edit takarítónője kíméletlen racionalitással tisztítja meg tőle és kencéinek nyomaitól a helyiséget, miközben a felmosórongyok metamorfózisa arról mesél, hogyan járt túl a perzsa kakas egy életre a rá pályázó róka eszén.

Éppen mire telítődnénk a mesékkel, újabb váratlan esemény történik. Legyen elég erről annyi, hogy barátaink pillanatok alatt összerendeződnek a kezdőképbe, mintha semmi meg sem történt volna, vagy mintha képzeletünk szárnyán a mesebeli pecsenyehattyúk az ég kapujáig repítettek volna bennünket. Ezzel az előadás, csakúgy, mint Parti Nagy meséi, túllép a nyomorú itt és most-on, a líraiság mezejére, ahol egy egészen más valóság veszi kezdetét. Szebb, jobb, igazságosabb, tisztább és szeretettelibb.

Vö. Nyulassy Attila: Színház és mese életre kel 
Kelemen Orsolya: Mesék rabságában 
Kovács Bálint: Lelemény 
Proics Lilla: Bárki lehet kitelepített (és a Magyar Vöröskeresztnek se könnyű) 
Sisso: Pecsenyehattyú és más mesék