Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A SZEREP NEHÉZ, DE A POFON SEM EGYSZERŰ

L1danceFest 2011
2011. okt. 1.
Határok feszegetése, lázadás a ránk kényszerített szerepek ellen a színpadon, falak lebontása a színpad és a nézőtér között. Mindez kerekesszékkel és anélkül, futva, táncolva, öltözködve, vetkőzve, pofozkodva. Pillanatképek az L1danceFest utolsó három napjából. MAUL ÁGNES ÍRÁSA.
Kanyargó kerekesszék nyikorog a padlón, téglák puffannak a földön, ahogy a benne ülő két ember nekik hajt. Módszeresen döntik le, túrják odébb az őket körbezáró szimbolikus falat. Kitartóak, elszántak. Sérültek. Fogyatékkal élők. De ez csak az első pillanatban számít, amikor a néző szembesül a látvánnyal, és óhatatlanul kategóriákba sorolja a színpadon lévőket. Nagy Andrea táncos, Kövesdi László színész, Bruckner Csaba és Tóth Károly – kerekesszékesek? 
Beszélj rólam. Fotó: Pécsics Mária
Beszélj rólam. Fotó: Pécsics Mária
A fesztivál pénteki napjának első produkciója, a Beszélj rólam legelején értelmetlen rekordok, elképesztő, mégis nevetnivaló emberi teljesítmények hosszú felsorolása hallatszik a MU sötét színháztermében. Élő csótányok elfogyasztásának rekordja, a legtöbb fekvőtámasz, a legtöbb megkopasztott pulyka, a legtöbb emlékezetből, visszafelé legépelt könyv. Mind bizonyítéka annak, hogy az emberi teljesítménynek nincs határa, de egyszersmind határtalan a korlátoltság is, ami arra késztet minket, hogy mennyiségben mérjük a minőséget. Darabszámok és másodpercek méricskélése alapján rutinosan rendezzük győztesek és vesztesek, ügyesek és ügyetlenek, épek és sérültek halmazaiba az embereket.
Ezek az éles határok tűnnek el gondolatainkból az előadást nézve, melyben a hivatásos színész dadog, a testi fogyatékos pedig táncol: a lassan, nehezen (vagy inkább máshogyan) artikulált szavak jelentését találgatni nem kínos, hanem vicces. És amelyben az találja magát fallal körülvéve, aki mindenáron a másik köré akarja azt felépíteni. A rendező, Mészöly Andrea nem könyörtelenül szándékozik az arcunkba vágni üzenetét. Bár Kövesdi László Illyés Gyula Az éden elvesztése című szövegén keresztül gyakorta kiszól a közönséghez – akár rögtönözve is, a nézői reakcióknak megfelelően -, nincs szó felzaklató szembesítésről, épp ellenkezőleg. A Beszélj rólam nagyon is szórakoztató, rendkívül szellemes, ám meghatóan intim hangulatú, költői képekbe és szövegekbe (Csontváry Kosztka Tivadar, Illyés Gyula, Tarr Bence László és a szereplők saját szövegeibe) csomagolt előadás, melynek legvégén kategóriákról, elhatárolt halmazokról megfeledkezve négy egyforma embert látunk, amint felhőtlen kacajjal a rossz arcába nevet.
Ha már a rendkívüli teljesítményeknél tartunk, mindenképp kalapot kell emelnünk a cseh Jan Bárta és Halka Třešnáková teljesítménye előtt. Az már más – de nem elhanyagolható – kérdés, hogy az ugyancsak pénteken bemutatott Nem a Paradicsomról című koreográfiája nemcsak a táncosok állóképességének, de a közönség türelmének a határait is feszegette. Az előadás elején látható kifacsart édenkerti jelenetet követően ugyanis a nagy nehezen bűnbe esett Ádám és Éva értelmetlen célokat kergető, Paradicsomból kiűzetett emberpárrá válik, a szó szoros értelmében. Előbb kézen fogva, lassan körbe-körbe sétálnak, majd a sétából kocogás, a kocogásból futás, a futásból loholás lesz. Hol egymástól elszakadva, hol egymást kergetve vagy a másikat tolva róják a civilizált élet felesleges köreit végtelennek tűnő perceken keresztül. Aztán a szemünk előtt több századszor elszaladó táncosok látványa és trappolásuk monoton ritmusa okozta zsibbadásból a fesztiválnap negyedik órájában, az előadás negyvenedik percében arra ocsúdunk, hogy most kezdődik az, amiről szólna ez a performance, amiért az alkotók elénk tárták mindezt. Jan Bárta ugyanis megáll és izzadságát törölgetve a közönség előtt és sorai között fel-le grasszálva, véletlenszerűen kiválasztott nézőktől akarja megtudni, hogy ők mit éreznek, gondolnak, illetve buzdít mindenkit, hogy kommunikáljon a most már egyedül futó nővel. A többszöri sikertelen verbális kapcsolatfelvétel után végül az vet véget a futásnak és az előadásnak is, hogy a nézők sorából valaki beront a színpadra, hogy együtt kocogjon a táncossal. A bátor önként jelentkező a "the winner" felkiáltás mellett egy ananászt is kap a koreográfustól. Ennyit az értelmetlen teljesítményekről.

A fesztivál utolsó napjain is visszatérő motívuma volt a produkcióknak a rendszerbe kényszerítettség, a vállalt vagy készen kapott, a levetkőzhető vagy épp levetkőzhetetlen szerepek témája. Vasárnap sminkje és kosztümje szertartásos eltávolításával lezárult és egységgé állt össze az egy hét alatt fokozatosan csillogó dívává lényegült Kovács Katalin fesztivált végig kísérő, a színpadi és a civil lét közötti metamorfózissal foglalkozó performance-a, a Hová tűnt az előadás? Szombaton pedig újra színpadra állította a fesztivál házigazdája, főszervezője és művészeti vezetője, Ladjánszki Márta a HelyzetjelentésM sorozat tavaly elkészült darabját, melynek helyszíne a díszletekből és kosztümökből, valamint a túlbuzgó és kissé ügyefogyott lemezlovasként fellépő Varga Zsolt német nyelvű antréjából kikövetkeztetve csakis egy NSZK-beli diszkó lehet, és amelynek címéhez a 1977-es sláger refrénjét kifordítva veszi kölcsön a koreográfus. Yes Sir, I Can’t Boogie! – a hangsúly a büszke és provokatív tagadáson van. A diszkócsillogásba csomagolt szarkasztikus fricska szürreális történetszilánkok és groteszk mozgássorok útján mutatja be többek között a klasszikus balettől eltanácsolt kortárstáncost, akire már gyerekként is csak a nyuszijelmezt adta rá a balett-tanár a tütü helyett, mert nem illett bele a balerina skatulyába. Ma viszont kortárs táncosként bármikor megteheti, hogy például a mintás neccharisnyához rabbit (nyuszi) feliratú bugyit villantson a színpadon.
Nem maradt ki az egyik legalapvetőbb társadalmi szerepkényszer, a nemi szerepek témájának boncolgatása sem, sőt két meghívott művész is kifejezetten a témával foglalkozó koreográfiát hozott a fesztiválra. Barbara Fuchs egy nagyon mai, nagyon egyszerű, mégis rendkívül sok asszociációs útra indító kellék, díszletelem köré építette Az – szóló egy testre című előadását. 1500 post-it, hosszú sorokban és oszlopokban, egymástól egyenlő távolságra a padlóra ragasztva már látványnak is lenyűgöző, pláne, ha időnként ventilátorral meg is rezegtetik őket. A cédulák, amelyek mindennapjainkban eligazítanak, emlékeztetnek, irányba helyeznek, ezúttal azokat a tanácsokat, elvárásokat, vágyakat tartalmazzák, melyeket gyerekkorunktól kezdve csupán azért ragasztanak ránk, plántálnak belénk, mert lányok, vagy mert fiúk vagyunk. A férfias testalkatú német táncosnő hol szoknyában, hol ruhátlanul, merev body builder-pózokban, máskor finoman rezdülve keresi útját a címkerendszerben, olykor apró szökkenésekkel puhatolva a közöttük lévő réseket, máskor határozott mozdulatokkal feltépve azokat a földről. 
Chris Leuenberger: Masculinity
Chris Leuenberger: Masculinity
Ami Barbara Fuchsnál a sárga címkék ismétlődő rendszereként jelenik meg, az a vasárnap a Bakelitben fellépő svájci Chris Leuenbergernél a motorikusan ismételt és variált mozdulatok szigorú mintázataként. Masculinity című koreográfiájában előbb a földön fekve hosszan beszél arról, hogy mikor, hogyan és miért kezdte el foglalkoztatni A FÉRFI társadalomban meghatározott szerepe, saját érzelmeinek megélése, közösségi hovatartozása. Felpattan, megáll a színpad közepén, nyakon önti magát egy vödör vízzel és válla egymás utáni rándításaival elkezd egy olyan mozgássort, melynek során a szinte egyforma mozdulatok fokozatosan alakulnak át egy-egy másik mozdulattá, katalógusát adva a férfias cselekvéseknek, attribútumoknak: úszás, evezés, favágás, fűnyírás, fekvőtámasz, menetelés, focizás, szeretkezés. A helyváltoztatással alig, csupán helyzetváltoztatással járó szimbolikus mozdulatok végtelen lánca eszembe juttatja Fehér Ferenc mozgását a Message – Kaspar variációkból vagy az Exitből. Igaz, a zsigeriségnek, ösztönös vibrálásnak Fehérnél tapasztalt szintjét meg sem közelíti a svájci táncos sokkalta kontrolláltabb mozgása. Ami mégis emlékezetessé teszi a Masculinity-t, az az, hogy hamar kiderül, nem előadást látunk, hanem egy szorongásait, érzéseit, művészi törekvéseit őszintén feltáró táncos önmagán végzett, nyilvános emberkísérletét. A koreográfia befejeztével még önkéntes pofozókat is sikerül a színpadra invitálnia, mivel célja, hogy a folyamatos ütések hatására elsírhassa magát a színpadon. Sírás helyett ugyan nevetés és ölelkezés a pofozkodás vége, tehát a kísérlet kudarcba fulladt. Ám ha ezt a különös közjátékot is az előadás részének tekintenénk, rendezni sem lehetne komplettebb befejezést.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek