Az Egymásra nézve elsősorban Makk Károly bátorságáról szólt a nyolcvanas években, hiszen férfiként forgatott nők szerelméről, s a film bemutatójakor a kritikák nem tematizálták Galgóczi Erzsébet dramatikus szövegének félelmetes erejét.
A Vígszínház idén szeptember 21-ét ünnepelve a Pesti Színházba vitte Galgóczi drámáját, s a közönség beletapsolásai, nyíltszíni ovációi már rögtön az esemény elején igazolták: Galgóczi olyan, mint egy kortárs német író, drámáit érdemes játszani, talán olvasni is. A két bemutató közötti idő a befogadói szokásokat váratlan mértékben alakította át, nemcsak azért, mert a leszbikus érzelmekről lehet beszélni, a coming out-ok sora, az alakuló törvénykezési gyakorlat a női homoszexualitás jelenlétét is valamennyire elfogadhatóvá tette, hanem azért, mert 2011-ben tisztábban látjuk a dramatikus párhuzamot a hazugságra kényszerített test és a hazugságra kényszerített társadalom története között.
Galgóczit sosem olvastuk paraboladrámának, pedig Németh László archaizáló technikáját is felidézhetnénk az Egymásra nézve, a Főügyész felesége, a Bűn és a többi szövegben akkor, ha Galgóczi belépett volna egyáltalán a magyar dramatikus hagyományba. De Galgóczi az irodalomtörténetből épp úgy kiírta magát, mint a színháztörténetből: sem a kortárs drámatörténetek, sem a legújabb irodalomtörténetek nem elemzik műveit, s ez a hiány a vígszínházi felolvasáson vált egyértelművé. Olyan harminc éves szöveget hallottunk Hegedűs D. Géza rendezésében, mely ugyan egyszerre kulcsdráma, fejlődésdráma, tézisdráma is, de meglepő sematizmussal képek montázsaként, s nem a klasszikus dramaturgia elvárásai szerint építi egymásra jeleneteit. A képek sorozatában két nő szerelmét követjük, s 2011-ben a Pesti színházban meghalljuk, ahogy a női szerelemre rávetül, s rendkívüli erővel szólal meg a személyes és a politikai beszéd elviselhetetlen azonossága.
 Borbiczki Ferenc, Járó Zsuzsa |
A darabnak Lívia a túlélője (Járó Zsuzsa), története a test kiszolgáltatottságát mutatja minden jelenetében. Férje katona (Borbiczki Ferenc), aki eleve az erőszak nyelvét használja, amikor felesége elhagyja. Először meg akarja erőszakolni, majd egyszerűen meglövi a nőt. Líviát férje mellett főnöke, Erdőss (Hegedűs D. Géza) is testnek látja, testként használja, és Éva (Bata Éva) az egyetlen, aki tudatosságot, bátorságot, a szabad döntés lehetőségét kínálja szerelmének.
Galgóczi ugyanakkor a legcsendesebb militantizmust sem csempészi a kulcsdráma én-alakjának motivációjába, ezért is kerüli el a darab a sematikus szövegek sorsát. Horváth például hivatásos tiszt, aki a magyar néphadseregről 1982-ben így beszél: „Ezek nem katonák, ezek táncdalénekesek, férfi dizőzök, sztepptáncosok, színinövendékek! Lehetnének cigánykofák az ócskapiacon, vagy buzikurvák a Rudasfürdőben. Egy nyomorult, rohadt riadót nem lehet összehozni velük”. Erdőss pedig ötvenhatos túlélő, hiszen a dráma második jelente megidézi a vallatások pszichésen túlélhetetlen mozzanatát, mikor Erdőss főszerkesztőt kivégzésre viszik. A hóhér az utolsó percben leállítja a kivégzést: „Na, azért, mégiscsak jobb a tréfa mint a kötél? Ugye?” – s ettől kezdve világos a kérdés, amit majd Éva tesz fel: „megkérdeztem magától, hogy bírja ezt, hogy bírja, hogyan tud ilyen történetekkel együtt élni?!”
Miként lehet ’56 után élni? Miként lehet homoszexuálisként élni? Ez az a kérdés, amit a magyar irodalomtörténet akkor sem tesz fel, amikor a művek már egyenes beszédben is erről szólnak, amikor a szövegek már elkezdték a trauma feldolgozását az őszinteség és a tendenciózus hazugság közötti vékony túlélési vonal mentén. Galgóczi írói státusza, annak a parasztlánynak a története, akit a párt, a népi demokrácia iskolázott, irányított és formázott hithű kommunistává, történetileg nem létezik. Nem azért, mert ez az átalakítás nem járt hosszú távú sikerrel, hanem azért, mert maga a történetírás felejti el szégyenlősen a közelmúltjában végül is nyilvánosan lejátszódó folyamatot. Egy sikeres, elismert, támogatott író nem kerül be a múltat rögzítő kánonba. Nehéz megkerülni, bár most csak említeni tudjuk, hogy ebben mekkora szerepe van annak, hogy Galgóczi Erzsébet nő, hogy leszbikus nő a hetvenes évekből, s akinek – miként Szollát Dávid remek tanulmányából tudjuk (A kommunista aszketizmus esztétikája, Balassi Kiadó, 2011) – az írás váltotta ki, de kezelte is felismerését: a nyilvános és a személyes test, ahogy a beszéd is, kettős. Galgóczi története a szocialista realista irodalom és a test mediatizálásának elhallgatott viszonyát tárja elénk, és a test kiszolgáltatottságát fogalmazza meg minden képében. A kezdő flashback jelenet irányítja a dráma értési metódusát, hiszen a súlyosan sérült Lívia kerekesszékben ül, s a beteglátogató Erdősshöz kiált: „Mit csinál, hova visz? Mit csinál, csak úgy odébb tol, mint egy zsákot? Hagyjon engem! Hagyjon engem békén!” Lívia önálló döntésre képtelen, teste felett sem rendelkezik, ez a kép uralja a múltban játszódó jelenetek értését.
 Járó Zsuzsa, Bata Éva. Fotó: Szkárossy Zsuzsa (A képek forrása: Vígszínház) |
Rendkívül izgalmas felolvasószínháznak voltunk nézői a Pesti Színházban, hiszen Budapest egyik vezető színháza vállalta a hatvanas-hetvenes évek irodalompolitikai eseményeinek újratematizálását. Nem alternatív keretek között, hanem a legkonzervatívabb térben és színháztechnikai formában találkoztunk magával a szöveggel, s ez még inkább a Vígszínház újragondolt szerepét és a fiatal dramaturg-generáció múltfeldolgozását mutatja (Kovács Krisztina a dramaturg). Olyan párbeszéd ígérete csillant meg, mely saját dramatikus múltunkat felelevenítve kérdez, s nem kortárs importszövegek problémáinak belátásán át fordít minket saját jelenünkhöz. Többször spontán, nyilvános taps tört ki, a legnagyobb akkor, amikor a beszédmódok használatára tanítják a fiatal Évát: „Egyébként kedves Éva, ha majd maga is 30 éve próbálja kimondani az igazságot, mint én, majd megtanulja becsülni ezeket a folyosói beszélgetéseket. Mit tudja maga, miről van szó?! Mi lesz velünk, a következő 10 évben?! Teljes bizonytalanság. Csak nemrég volt a Nagy Imre per.”
A Vígszínház másodszor szerepeltet női szerzőt a színpadján, ez legalább olyan esemény, mint amikor a Comédie Française elször játszotta Marie N’gayé, fekete írónő darabját 2004-ben. Remélem, a Vígszínház bemutatója olyan méretű esemény lesz, mely nemcsak a színháztörténeti kánonban helyezi el Galgóczi szövegét, de a budapesti kulturális közegben is újra eseménnyé teszi a kortárs drámák bemutatóját.