Lovas Dániel, Rusznák Adrienn és Kárpáti Pál |
A Kacskaringó rendkívüli ízlésével tűnik föl mindenek előtt a felnőttnek, amibe az is beletartozik, hogy nincs prekoncepciója arról, hogy milyen, milyennek kell lennie a 3-6 éves gyereknek. Nem gügyög, nem primitivizál, nem leereszkedik, hanem olyan laza általánosságban tartja történetét, történeteit, ami mindenkinek mond valamit. Még csak arról sincsen szó, hogy minden pillanatban a figyelem lekötését erőlteti, vagy legalábbis nem föltétlenül a story-line-nal, annak gyorsaságával és hevességével, hanem a műfajok váltogatásával és összhangjával ritmizál.
Zene, színház, képzőművészet, bábművészet, cirkuszi effektek jutnak szóhoz, távolabbról még a könyvművészet – gyerekkönyv-művészet – is. Mert a minden gyerek által ismert leporelló (itt Leporella) oldalairól fújta el a szél a meséket, de segít egy selyemhernyó, színes selyemgombolyagokat ajándékoz neki, s azokról aztán legombolyodnak a mesekönyv négy oldalára a mesék. Beszövik vagy kitöltik a nagyalakú fakereteket, s legalább annyira képek is, mint mesék.
Az első szinte csak az, ott a történet nem más, mint a látvány keletkezése: a sárgának, a zöldnek és a pirosnak a vetélkedése, hogy végül a színes fonalak – behálózva a keretet – gyönyörű színharmóniát alkossanak. A másodikban a csigaszerű labirintusban két bogár keresi és találja meg egymást. A harmadikban egy csónak keveredik a hínár fogságába, de segítenek a jó halak, megeszik, szétrágják a hínárt, s a csónak kiszabadul. A negyedik végül egy igaz mesével visszaadja a kölcsönt, s megmutatja a selyemhernyó életét, amint ezüstösen fickándozik még hernyóként, aztán begubózódik, és végül lepke válik belőle. Újra kész a mesekönyv.
A képek forrása: Stúdió K Színház |
Németh Ilona, a kiváló bábkészítő és színházi ember egyszerre tervezője és rendezője az előadásnak. Így hát rendkívüli jelentősége támad annak, ami nem szöveg. A mesét bevéső, kiterjesztő, s önálló látványként megszilárduló képeknek, amelyeket Klee, Kandinszkij és Hundertwasser ihletett, s amelyek a bábszínházként is funkcionáló könyvkeretek között jönnek létre. Másodikként mindjárt a zenét kell említeni, elsősorban ritmusokat, amelyeket a színész és zenész Spilák Lajos alkotott, aki ezúttal a hangszerek mögött ül. De a zenélésben, éneklésben kiveszik a részüket a színészek is (Kárpáti Pál e.h., Lovas Dániel, Rusznák Adrienn), akik mesemondók, bábszínészek, gombolyagdobáló akrobaták (a végén a közönséget is bevonva). Az ő feladatuk sem a gyerekekkel való helyeskedés, a közönséghez szóló ki-nyájaskodás, hanem valami, ami a „felnőtt” színházban éppolyan fontos, a ritmizálás, az ellenpontok megteremtése. S ennek a feladatnak pompásan megfelelnek.
Az nem derül ki a színlapról, hogy a szöveget ki alkotta (az ügyes verseket Gál Flóra gimnáziumi diák), föltehető tehát, hogy mindenki hozzátette a magáét. De a fentiekből talán kiderült, hogy az csak egy része a Gesamtkustwerknek, az összművészeti alkotásnak, amely remek beavatás a színházba a kis kezdőknek, de – mint látható – az idősebbeket is elragadja.
Az előadás után a közönség is alkothat, mert papír, ecset és vízfesték várja – természetesen zöld, piros és sárga színekkel.