Keleti Éva: Visszapillantás (Flashback) / Budapest Galéria, Zsidó Nyári Fesztivál 2011
2011.09.11.

Gobbi Hilda a kisfiatjából, Passuth László macskával, Ruttkai és Latinovits kiábrándultan néz ránk. Valós és eljátszott, nagyközönségnek szánt és intim, színpadon megélt és az életben tettetett pillantok kergetik egymást Keleti Éva fotóin. FÜRTH ESZTER ÍRÁSA.

Gobbi
Gobbi Hilda színész, dunabogdányi nyaralójában, 1973

A színházi fotográfiától Platónt valószínűleg kiverné a hideg víz, hiszen a leképezés leképezésének a leképezése már olyan messze röpítené őt ideáitól és a valós képzetétől, hogy talán soha vissza sem találna barlangjába. Még ha mi oda nem is vágyunk, Keleti Évának, a színházi fotó hazai nagymesterének képeit nézegetve felvetődik a kérdés: mit jelent dokumentálni és megalkotni, hol húzódik a határ a színpadias élet és a megélt előadás között? A magyar színházi élet bennfentes hírvivője idén ünnepli 80. születésnapját, amelynek örömére Visszapillantás/Flashback címmel nyílt kiállítása a Budapest Galériában. A színészek igazi arcának és az igazi színészarcoknak az ismerője mesél arról, hogyan látja most a hatvanas-hetvenes évek magyar színházi világát.

Akár a címet, akár a koncepciót nézzük, a kiállítás klasszikus retrospektív tárlatnak tűnik, ám a falakon a jól ismert kompozíciók mellett ritkán látott csemegékkel is találkozhat a látogató. A megtekinthető anyag egy részét eddig sosem publikálták, nem azért, mert az idő vagy a rendszer áldozatául esett volna, hanem csupán azért, mert a fotográfus és az élet eddig vagy elsiklott fölöttük, vagy nem tartotta bemutatásra érdemesnek. Az ismeretlen anyag előkerülése hallatán a gyanakvóbb látogató talán az egyszeri művész elfeledett alkotásainak rém unalmas, kizárólag történészeket és filológusokat izgalomba hozó, kevésbé sikerült munkáira asszociál. Aggodalomra azonban semmi ok, a „művészi maradék” mazsolázgatásáról szó sincs. Keleti Éva a kurátorok, Szarka Klára és Gáti György noszogatásával újragondolta korábbi munkáit, és sok kép esetében rádöbbent, hogy amit nem gondolt olyan jónak, az valójában egészen nagyszerű kép. A visszapillantás az exponálás óta eltelt idő, a megváltozott kor és az azóta lepergett életek légrétegén át történt, jelentősen újraértékelve a korpuszt.

Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán színészpár (részlet a sorozatból), 1971
Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán színészpár (részlet a sorozatból), 1971

Persze azért a kiállításról a „best of” pillanatok sem maradhattak ki. Itt van a fekete táncost vadul röppenő pillangóként megörökítő Extázis és a Timár Józsefről Az ügynök halálában készült (a Nemzeti Színház parkjában szoborként is megfogalmazott) kép is, amelyen a megtört, beteg színész emeli fáradtan óriási koffereit. A híres Latinovits-Ruttkai házaspárról készült fotósorozat külön sarkot kapott a kiállítótérben, emellett pedig itt sorakoznak a nagyszerű színpadi fotográfiák és híresség-portrék is.

Keleti Éva színészeket megörökítő fotográfiái nem minden esetben készültek a színpadon, több esetben is „kicsalta” a színház falai közül előadóművész barátait a fotós. A Színészek a fán sorozat kedvéért Keletinek fára mászott a finom cipellős Béres Ilonától az ágakon lazán támaszkodó Kállai Ferencig számos művész. A fotográfus szerint ezek a színészek igazán őszinte pillanatai, ahol felszabadult, nem éppen szerepet játszó arcukat ragadhatja meg. Így került lencsevégre Latinovitsék házasságának kiábrándultsága, vagy Gobbi Hilda, amint autójával Dunabogdányba menekíti a Nemzeti Színházból elhozott papírkötegeket.

A színész azonban játszik, nemcsak a színpadon, hanem talán még álmában is. Arról nem is beszélve, hogy még a nem színészek „eredeti” identitását is hiába keresgéljük, hisz az őszinte és igaz pillanat megragadásához tényleg meg kellene fordulni Platón nyirkos barlangjában, ami igazán transzcendens tett lenne. A Lányok a várban képen Törőcsik Mari, Szabó Ildikó és Margitai Ági lazul a romantikus környezetben, és bár a színpad messze, a falra kapaszkodó, cserfes fruska image-ből sugárzik a színésznőség közönségnek játszó arca. Egy másik képen a még színészhallgató Kern András gesztikulál a rakparton, civilben, de mintha a III. Richárdot próbálná épp. Ezzel szemben a színpadon elkapott pillanatok gyakran sokkal őszintébbek, igazán megéltek, mint a Spartacusból vagy A csodálatos mandarinból kiemelt, máig feszültségtől reszkető fotók.

Timár József az Ügynök halálában, 1959 (A képek forrása: Budapest Galéria)
Timár József az Ügynök halálában, 1959 (A képek forrása: Budapest Galéria)

Kérdés persze, hogy a színészek és előadóművészek esetében nem épp ez a maníros, teátrális arc-e a legőszintébb. Hofi Géza vagy Alfonzó képeit nézegetve beláthatjuk, ezek az emberek nem játszanak, hanem tényleg ilyenek, vagyis hát nem tudnak nem játszani. Keleti Éva Alfonzót is az otthonában fényképezte, ahol a legőszintébb, hétköznapi pillanatban is minimum a faliszőttest terítette magára egy frottírtörölközőből tekert turbánnal megspékelve, hogy egy váza segítségével adja az indiai kufárt. Darvas Ivánt ’57-ben fotózta le Keleti Éva, amikor mindketten tudták, pár nap múlva elviszik a színészt. Darvas egy erdő előtt, szamaragolva integet – teátrális, mégis az adott pillanatban a lehető legőszintébb gesztus a közönségnek és a szabadságnak búcsút intő művész. Színpad és valóság közt elmosódik a határ, a játék összeolvad az élettel.

Az olyan klasszikus, a hivatás attribútumaival megspékelt fotók közül, mint a mindent betöltő könyvespolcok előtt ülő Örkény és Vas István, kiemelkednek a személyesebb, véletlenszerű képek. Passuth László a macskájával, Fekete Sándor kritikus pedig a Nagy Ho-ho-hóként, hallal a kezében pózol. A lexikonszócikk képi megfogalmazása ezeknél a pillanatoknál elmarad, helyette a magánember kerül előtérbe. Ám még ezeken is felfedezhetjük a Keleti Évának pózoló arcokat, amint a „most másképp fotózva” kompozíciónak állnak modellt.

Talán ezért olyan megindító Dutka Ákos portréja, hiszen ezen mintha épp pózok között kapta volna el Keleti a költőt. A képen Dutka pipára gyújt, valószínűleg azért, hogy felvegye a klasszikus irodalmi arcképcsarnok pózt, ám még mielőtt ezt megtehette volna, Keleti exponált. A gyors munka eredményeként, a költő, habár enyhén, de kilóg az élességi tartományból, helyette a mellette terpeszkedő szamovár a részletgazdag. Ám ez az elcsent jelleg, és a hirtelenségből fakadó hiba az, ami igazán személyessé, intimmé teszi ezt a fotót. Ezt nézegetve mi is egy pillanatra részesei lehetünk a magyar kultúra magánéletének, és Keletivel együtt barátunknak érezhetjük a színpad és az irodalom nagyjait.

A kiállítás 2011. szeptember 25-ig látogatható.

Szerző: Fürth Eszter
Kiállítás:  Visszapillantás (Flashback),  Fotográfus:  Keleti Éva,  Helyszín:  Budapest Galéria,  Időpont:  2011. augusztus 25 - szeptember 25.,  Kurátorok:  Szarka Klára,  Gáti György
Megítélt támogatás: 800 000 Ft
Támogató: Fotóművészeti Kollégium
A kiállítás megrendezésére (2011)