A világzene legendái: Lajkó Félix, Marko Markovic, Balogh Kálmán Gipsy Cimbalom Band / Zsidó Nyári Fesztivál 2011
2011.09.08.

Hegedű, trombita, cimbalom - három prímás egy csárdában. A szuperkoncert művészetfilozófiai elmélkedésekre is alkalmasnak bizonyult, igaz, elsősorban az előadás átlagossága miatt. ASZÓDI MÁRK KRITIKÁJA.

Lajkó Félix
Lajkó Félix

Mindenekelőtt a koncert félrevezető kommunikációját kell szóvá tennem. A jegyen kizárólag Marko Markovic és Lajkó Félix neve szerepelt, s a hirdetményeken is minden őrájuk volt kihegyezve, mintha a Gipsy Cimbalom Band legfeljebb valamiféle előzenekar volna ez esetben. Eközben valójában Balogh Kálmán csapatának koncertjét láthattuk – megspékelve a két szóban forgó „nagyobb név” vendégszereplésével. Ehhez képest az már csupán visszás nagyzolási hóbort, hogy nemes egyszerűséggel élő legendaként emlegetnek egy huszonévest és egy harmincast, legyenek mégoly tehetségesek is, illetve Markovic esetében legyen mégoly híres is az édesapa.  

A Gipsy Cimbalom Band mindezek ellenére egyáltalán nem okozott csalódást. A cigány- és klezmer zenét ötvöző műsoruk végig változatos és erős volt. Kedvenc részemnél Balogh Kálmán ütő nélkül, ujjaival szólaltatta meg hangszerét – rendkívül éteri, a japán kotóét idéző hangzást kicsalva belőle. Magyar népdalfeldolgozásaik többnyire a world fusion érdekes és értékes példái voltak (leginkább az Elindultam szép hazámból), ahol is hagyomány és innováció egymásra épülése újfajta minőséget hozott létre. Egyetlen (bevallom, nem túl méretes) kérdőjel maradt bennem, hogy ti. a teljesen autentikusan interpretált cigány dalok világzenének mondhatók-e egyáltalán.

A főattrakcióként beharangozott vendégszereplők közül elsőként Lajkó Félix lépett pódiumra. Sokadjára kellett rácsodálkoznom, hogy mennyire a közönségcsalogató közhelyek világában él. Ennyi természetes moll skálát használó improvizatív dallamvezetést csak művészeti tanulmányainak első éveiben engedhet meg magának az ember, gondolnám. Kellemetlen hírem van: amiket Lajkó láthatóan epikus, grandiózus, mondhatni „filmzenés” harmóniafűzéseknek szán, azok valójában arcpirítóan klisés pop fordulatok csupán. Ismét beigazolódott, miszerint az ösztönzenélésre való sűrű hivatkozás leginkább az intellektuális lustaság fedősztorija nála. Egy szóval sem mondanám, hogy tehetségtelen, de őszintén nem látom, hogy művészileg merre tart. Az emberek persze zabálják az ösztönzseni legendáját, tehát voltaképpen mindegy is.

Tán ezért is mondják sokan, hogy a nyugati szórakoztató zenében az egzotikus címke ma már tulajdonképpen az eladható szinonimája, s hogy periférikus és mainstream különös helycseréjének vagyunk szem- és fültanúi az utóbbi időkben. A világzene besorolás pedig egyre inkább egyszerű piacszegmentáló marketingfogássá lesz, mindenféle különösebb tartalom nélkül.

Balogh Kálmán
Balogh Kálmán

És azt is meg kell hagyni, hogy a mutatóba, húzónévnek jött Marko Markovic trombitás sem éppen a meglepetések embere. Pontosan hozta, amit a közönség elvárt tőle. Az apja, Boban Markovic által világszerte ismertté tett szerb rezesbandák csujjogatós világát, és természetesen a Kusturica-filmek kultikussá kövült atmoszféráját. Lendületes balkáni virgázás – teljesen megfosztva eredeti funkciójától. Nem divatos álláspont, tudom én, de falusi lakodalmak talpalávalónak szánt pityókás háttérzenéjét magam sosem fogom elfogadni hangversenytermi produkcióként. Sőt, kicsit komikusnak is tartom, amikor köhögését is elfojtva szerb mulatóst hallgat a fegyelmezett közönség.

Kifejezetten érdekes volna egyébként rekonstruálni azt a folyamatot, amelynek során a korábban „magasművészetileg” erősen lenézett vigadalmi nótázás/sramli átkerült a (jazz mint városi tánczene meghaladásaként értett) világzene tiszteletteljes tartományába. Illetve hogy befogadói részről a világzenei orientáció (illetve annak mímelt válfaja) miként vált az igényesség és a kiforrott ízlés konszenzuális mutatójává nagyvárosi yuppie körökben. Pillanatnyi munkahipotézisem szerint a virtigli urbánus közönség népi-romantikus lelkiismerete áll a dolog hátterében, de legalább is az allűr, hogy van neki ilyenje. Persze ha a koncert magával ragadó lett volna, biztosan nem befogadás-szociológiai gondolatokkal töltekezve távozom. 

Szerző: Aszódi Márk
Helyszín:  Dohány utcai Zsinagóga,  Időpont:  2011. augusztus 29.
Megítélt támogatás: 14 000 000 Ft
Támogató: Kiemelt Kulturális Események Ideiglenes Kollégiuma
A fesztivál megrendezésére (2011)