Crosstalk Video Art Festival 2011
2011.08.01.

Kurosawa, Picasso és Duchamp szelleme kóválygott három napon keresztül a Gozsdu udvar jéghideg alagsorában. Videóművészeti fesztivál: szokatlan műfaj, negyedszerre. GYENGE ZSOLT ÖSSZEFOGLALÓJA.

Kiállítás vagy filmvetítés? - így fogalmazható meg a videóművészet egyik alapvető önellentmondása, hiszen olyan mozgóképes művészi alkotásokról van szó, amelyek bemutatása során nem teremtik meg a befogadás ideálisnak tekinthető (vagyis moziteremhez hasonló) körülményeit. Szó sincs hanyagságról, csupán arról, hogy a képzőművészeti gyökerekkel rendelkező videóművészet a technikai azonosság ellenére lényegileg különböző és másképpen működő alkotásokat hoz létre, mint amelyeket mozikban szoktunk látni.

Éppen ezért érdekes kísérlet a videóművészeti fesztivál, hiszen ott minden installálási specifikum nélkül, egymás után vetítik le a műveket – mintha csak egy filmfesztiválon lennénk. Ezzel nagyrészt elvész a videómunkáknak azon fontos, elsősorban a konceptuális művészetből származó jellegzetessége, hogy a mű megértéséhez szükséges információknak csupán egy része található magában a műben, esetünkben a vásznon (monitoron, stb.), a másik része a kontextusból, verbális vagy egyéb vizuális anyagokból származik. Nincs lehetőség a munkák más, akár nem mozgókép jellegű művekkel való összefüggésbe hozására, a kiállítás témájának kontextusként történő felhasználására.

Az idén már negyedik alkalommal megrendezett budapesti Crosstalk fesztivál viszont megalapítása óta szerencsére egy olyan átmeneti megoldást választott, amely miatt az első perctől nyilvánvaló, hogy mivel állunk szemben. Valójában ugyanis nem vetítésekről, hanem kiállításról van szó – a programban is ezen a néven hirdették: egyetlen nagy teremben (idén a Gozsdu udvar egyik alagsori helyiségében) öt vásznon peregtek a filmek. Így aztán – bár nyilván mindig egy bizonyos vetítés előtt foglaltunk helyet – a közelünkben levő többi film hang- és vizuális hatásai folyamatosan belejátszottak az élménybe. Ráadásul mivel a tematikus blokkok különböző hosszúságúak voltak, szinte soha nem jött létre ugyanaz az együttállás: minden vizionálás egyedi élményként működött. Ebből olyan különleges helyzetek is adódhattak, mint például az, amely során az egyik absztrakt, néma kisfilmmel párhuzamosan egy másik vásznon fülbemászó jazzfutam szólt, így képtelen voltam a kettőt függetlenül kezelni.

Az idei Crosstalk mellékprogramjainak tematikája a dokumentáció kérdése köré épült, ami egyrészt érdekes a nagyon sokszor dokumentáción alapuló videóművészet szemszögéből is, de ha alaposabban belegondolunk, egy videóművészeti fesztivál sem tesz mást, minthogy összesűrítve dokumentálja a sokfelé, különböző célból készülő videómunkákat. A vetített videók hatása egy ilyen fesztiválon talán épp annyira töredékes, hiányos, mint mondjuk egy akcióművészeti alkotás utólagos dokumentációja egy kiállításon. A fesztiválhoz kapcsolódó szakmai program beszélgetései, előadásai persze nem ennyire önreflexív módon tárgyalták a dokumentáció problémáját, hanem a képzőművészeti szcéna eseményeit rögzítő projektek bemutatásán túl az archiválás elméleti lehetőségeivel foglalkoztak.

Prezentáció
Halasi Dóra (Artpool) dokumentálja Komoróczky Tamás prezentációját
Nem meglepő módon a Crosstalk-on azok a művek ütöttek a leginkább, amelyek nem igényeltek nagy mértékű külső (értsd: vásznon kívüli) konstrukciót a megértéshez, viszont képesek voltak valamely irányban túllépni a hagyományosabb mozgóképes kifejezőeszközök határain. Az egyik legizgalmasabb munkát a görög Manalis Anastasakos készítette: tizenhatba osztott képernyőt látunk, a képek mindegyikén egy vörös porral/folyadékkal teli vécékagyló megsemmisítése látható különböző módokon és szemszögekből. A rövid, alig egyperces loopokban futó filmszekvenciák a különböző időtartam miatt egymáshoz képest állandóan új és új elrendezésben láthatóak, így időnként az előzményt, máskor a következményt látjuk hamarabb. A pontos időzítésnek köszönhetően viszont minden elrendezésben létezik (vagy legalább belelátható) valamilyen struktúra. Olyan ez, mintha a valamikor Duchamp által múzeumba vitt és felmagasztosított piszoár későbbi, lepukkantabb változata ipari környezetben emelkedne újra ki a sorozatgyártás névtelenségéből – de csak azért, hogy újra és újra elpusztulva, vérrel teli vizelettel beöntve a teret emlékeztessen a Görögországban manapság amúgy is mindennapos lázadás anatómiájára. 

A film vizuálisan Komoróczky Tamás Videospace galériában látható monitorokból álló digitális varázsszőnyegére (Agyzsongító mintázatú filozófiai tapéta) emlékeztet, erről viszont a magyar videóművész másik, itt is bemutatott munkája, a Throne of Blood [http://komoroczky.com/videos_throne_of_blood.html] jut eszünkbe. Az alig két perc hosszúságú film a japán rendező Macbeth-adaptációjának jóslat-jelenetét gondolja újra, és hozza vissza a nyugati civilizációba azt, amit Kurosawa annak idején innen kölcsönvett. Ami igazán izgalmassá teszi Komoróczky munkáját, az a vizuális és auditív hatások torzítása (egy nő magyarul recitálja a félelmetes macbeth-i jóslatot), illetve a torzítás fokának váltakozása.

És ha már a magyar-külföldi önkéntelen, csupán a Crosstalk által keltett kapcsolódásoknál tartunk, érdemes felidézni a Németországból érkezett I'm sorry-t, amely kollégiumbeli íróasztalt mutat, közepén egy monitorral. A képernyőn tükörírásban villan fel rengeteg nyelven (többek közt magyarul is) a bocsánat szó, azonban ezek a feliratok csak a monitor előtt elhelyezett CD-borítón olvashatók, amelyen ezek a szavak visszatükröződnek olvasható formára. Az elnézés gesztusának hangsúlyos kinyilvánítása – legalábbis a magyar nézőt – önkéntelenül a kurátori csapatban is részt vevő Sugár Jánoselnézést” projektjére [http://www.artpool.hu/2005/experimenter/Sugar.html] emlékezteti. 

Valódi képzőművészeti videónak tekinthető az amerikai Ellen Wetmore munkája, aki Visiting Dora Maar című filmjében azt mutatta meg, hogy miként dolgozna Picasso, ha ma élne, és a mozgókép lenne a műfaja. Darabokra tört, építőkockákra vetülő női portré rajzolódik ki, azonban ahogy egy kéz összerakja a kockahalmot, az nem áll össze egységes képpé, mivel a kockák különböző méretűek, valamint időnként elfordulnak. A mű a vizualitása mellett azért figyelemreméltó, mert valamiképpen a film/videó kétes műtárgy jellegét gondolja, építi újra: a végeredményt szemlélve egy mozgóképes (tehát elillanó) műtárgy előtt állunk - bármennyire paradoxonnak hat is ez.

VJ
VJ-verseny a megnyitón. Fotó: Láng Nóri (A képek forrása: Crosstalk - Facebook profile)
A tematikus szekciók mellett a szervezők lehetőséget biztosítottak diákoknak is a bemutatkozásra. A főleg az MKE és a MOME hallgatóinak munkáiból készült válogatás érdekessége a versenyprogramhoz képest a szép képek bűvölete volt. A fiatal alkotók sokkal mívesebb képeket hoznak létre, a technika és a hagyományos értelemben esztétikus képkomponálás hatása alatt jóval kevesebb gondot fordítva a videóművészetben nélkülözhetetlen konceptualitásra.

A fesztiválnak ez az oldala viszont remekül működött együtt a Crosstalk szatellit-kiállításával, amelyen a Chimera-projekt tagjai olyan videókat gyűjtöttek össze és mutattak be egy külön helyiségben, amelyek nem a művészet, hanem a kreatív ipar legfelkészültebb szakembereinek hobbijaként jöttek létre. A reklámügynökségeken, design stúdiókban dolgozó szakik a számítógépes szoftverek mély ismerete révén elképesztő hatásokat tudnak elérni, és a vizuális kidolgozottság olyan szintjét valósítják meg, amelynek nyoma sincs a képzőművészeti videókban. Az idei Crosstalk egyik legjobb kezdeményezése volt ennek a szellemes ellenpontnak a befogadása, amely így lehetővé tette egy az ebben a közegben megszokottól gyökeresen eltérő megközelítés jelenlétét.

A korrekt versenyprogram és a kísérő rendezvények színvonala ellenére az idei Crosstalk szinte nyomtalanul múlt el a pesti nyárban. Ennek egyik legfontosabb oka az egész rendezvényt kitaláló és korábbi években megszervező Török Adrien betegsége, amely lehetetlenné tette számára az idei szervezésben való részvételt. Helyette barátai, illetve a fesztivált korábban is támogató Eike (Videospace Galéria), Német Szilvi (Dovin Galéria), Sugár János és Allan Siegel (MKE Intermédia Tanszék) vették át a feladatokat, és hozták létre szinte kármentésként az idei kiadást – igaz, egy hónappal később a szokásos június eleji időponthoz képest. Az ötlet, a kezdeményezés többet érdemel, és ennél sokkal több erőfeszítésre van hozzá szükség – ám azok, akik ellátogattak, nem bánták meg.
 
Szerző: Gyenge Zsolt
Esemény:  Crosstalk Video Art Festival 2011,  Helyszín:  Gozsdu udvar, Budapest,  Időpont:  2011. július 7 - 10.,  Megjegyzés:  az NKA által nem támogatott