Shakespeare: Szentivánéji álom; Vízkereszt, vagy amit akartok / Yohangza Theatre Company; Sota Rustaveli Színház - Shakespeare Fesztivál 2011
2011.07.20.

Vígjátékok, amelyekből majd’ minden hiányzik, ami shakespeare-i. A közönségbarát dél-koreai előadás kuriózumával mégis hatott, míg a közhelyes és kiürült grúz produkció unalmas és érdektelen volt. NÁNAY ISTVÁN KRITIKÁJA.

Évtizedek óta virágzik, s a turizmus önálló iparággá válásával párhuzamosan egyre bővül a fesztivál-biznisz. Vannak fesztivállátogatók – kritikusok, rendezők, igazgatók, menedzserek s mások –, akik minden találkozón megjelennek, s egymás között adják-veszik, meghívják és ajánlják a produkciók épp trendinek kikiáltott körét, és vannak együttesek, amelyek elsősorban fesztiválokra készítik bemutatóikat. 

Jelenetek a koreaiak Szentivánéji álom című előadásából
Jelenetek a koreaiak Szentivánéji álom című előadásából
A fesztivál-előadások általában ismert drámák látványos és hatásos, furcsa vagy nagyon is könnyen felfejthető formai megoldásokkal élő, nem túl mély gondolatokat megfogalmazó feldolgozásai. Ha egy produkció bekerül a „jegyzett” fesztiválok vérkeringésébe, éveken keresztül vándorolhat egyik helyről a másikra, s hírnevét az előző fesztiválokon való fellépés ténye önmagában is hitelesítheti. Természetesen mindig vannak olyan találkozók, amelyeket múltjuk, szakmai igényességük, profizmusuk kiemel az átlagból, és a nagy számok törvénye alapján számos nagyszerű, időtálló színházi érték is található a fesztiváljáró produkciók között, de a vázolt jelenség ettől még létezik.

Hazánk fesztiválokban, pláne nemzetköziben, szegény országnak mondható, így a gyulai Shakespeare Fesztivál megbecsülendő esemény. Természetesen ez is bekerült a nemzetközi (Shakespeare-) fesztiválok hálózatába, s ami a programot illeti, nem alaptalanul, hiszen minden évben jó pár figyelemre méltó, esetenként kiemelkedő színvonalú magyar és külföldi előadás is látható e kisvárosban. A lebonyolítás színvonala azonban aligha mérhető nemzetközi mércével. A találkozó fennállásának hét éve alatt sem sikerült megoldani az idegen nyelvű előadások feliratozását (ritka kivétel, ha pontos a fordítás, és ha csak néha borul fel az összhang a kimondott és a vetített szó között, példa rá az idei Miranda); a rekkenő nyári hőségben – a Várszínházat leszámítva – egyetlen helyszínen sem tudják biztosítani a produkciók normális lebonyolításának és befogadásának feltételeit. (A klimatizálás hiánya azonban csak részben magyarázza, hogy a zárt helyiségekben tartott, s általában kevésbé közönségvonzó előadások rendre félházak előtt zajlanak); a műsorfüzet alapvető információkat (szereposztás, háttéranyagok stb.) sem tartalmaz, s ha igen, nagyon sok bennük a hiba (idegen nevek átírása, nevek tévesztése, kimaradása, fordítás stb.). Ezen az nem segít, hogy a szereposztásról a Gyulai nyár műsorfüzete ad eligazítást. (A cikkben a koreai és grúz neveknél az azonosítás kedvéért nem a magyar átírást, hanem a műsorfüzet angolos névírását követem.)   
 

A hetedik gyulai Shakespeare Fesztivál színházi kínálata összességében jó színvonalúnak mondható, s ez elsősorban a magyar előadásoknak köszönhető, hiszen a találkozó egyik idei bemutatója, a Troilus és Cressida – megoldatlanságaival együtt is – jelentős és sok tekintetben sikeres vállalkozás, az Örkény Színház János királya a HoppArt Együttes Korijolánusza és a sepsiszentgyörgyi A velencei kalmár pedig az évad kiemelkedő teljesítményének számít. (A Spinoza Színház Kishon-bohózatának meghívása azonban súlyos tévedésnek bizonyult.) A külföldiek közül a világpremiernek hirdetett Oskaras Korsunovas-bemutató, A vihar alapján készült kétszemélyes Miranda sorolható a magyarok mellé, a másik két meghívott produkció viszont csupán tipikus egyen-fesztiválportéka.

Aki a dél-koreai Yohangza Theatre Company Szentivánéji álomjában Shakespeare-t keresi, jórészt csalódni kényszerül. A cselekményben ugyan megmarad a két szerelmespár kergetőzése, valamint az eseményeket irányító szellempár és a – megkettőződött – kobold, de a mesteremberek és az athéni jelenetek hiányoznak, és a shakespeare-i szövegből szinte semmi sem marad. Bár a történetet átszövi a koreai hitvilág szelleme, a vígjáték sötét, ténylegesen démoni rétege még nyomokban sem bukkan fel. Ehelyett kellemes, szórakoztató, profin végrehajtott, a közönséggel interaktív kapcsolatot tartó produkció született.

Jelenet
Jelenetkép
Az újkori, modern távol-keleti színház, amikor a XIX. század végén felfedezte a nyugat-európai és amerikai drámairodalmat, s azt saját hagyományaival igyekezett ötvözni, hamar rátalált Shakespeare-re, akinek tragédiái például Japánban viszonylag könnyen „kabuki-színháziasíthatóaknak” bizonyultak. A Gyulán látható darab több fesztiválon már díjazott rendezője, Jung-Ung Yang is korábban színre állította a Távol-Keleten legtöbbször játszott Macbethet, valamint a Vízkeresztet. 

E mostani munkájában szintén két kultúra elemei keverednek. Az eseményeket démonok, a dokkebitek mozgatják. Itt Dot (Titánia) bünteti meg nőcsábász férjét, Gabit (Oberon) azzal, hogy amikor egy varázserejű virággal történő elaltatása után felébred, az első meglátott lénybe szeressen bele. Ez a lény az éjszakánként erdei gyógyfüveket gyűjtögető, öregecske és a légyott idejére disznóvá változtatott Ajumi. A fiatal szerelmesek is kicsit mások, mint Shakespeare-nél, ők a négy világtájat jelképező csillagok, s az egymáshoz tartozók piros és kék, illetve zöld és sárga köpenyt viselnek. De csak akkor, amikor még és már nem az erdőben bolyonganak. A bonyodalmakat természetesen Dot kistestvérei, a Duduri-ikrek (Puck) idézik elő. 

A szereplők fehér alapruhában vannak, a színpadi alapszőnyeg is fehér. Az előadás legfőbb hatáseleme a zene és a tánc, illetve a bravúrosan, de a ripacskodást sem megvetve komédiázó színészek közönséggel folytatott párbeszéde. A háttérben, kis emelvényen (főleg ütős) hangszerek. Ezeket a jelenetekben épp nem szereplő színészek a cselekményt pontosan követve vagy irányítva, virtuózan szólaltatják meg. 

A rendező kihasználja a gyulai vár adottságait, és színészeivel a tér minden zeg-zugát bejátszatja. Az előadás mozgásvilágában a pekingi opera hatása, a keleti harcművészetek, a taekwondo elemei meg cirkuszi mozzanatok egyaránt megtalálhatók. A játékosok – főleg a festett maszkos Sang-Bo Kim és Jung-Yong Jeon, a Duduri-ikrek alakítói, de az Ajumit játszó A-Young Jeong is – többször próbálkoznak azzal, hogy egy-egy mondatot magyarul is elmondjanak, amit a közönség természetesen ovációval fogad. A két clown gyakran játszik a közönség között – egy fiatal lányt a színpadra is felvisznek, akivel klasszikus bohóc-jelenetet rögtönöznek –, kék világító karperecek sokaságát dobálják a nézőtérre, ahol kicsik és nagyok, férfiak és nők gyerekként kapkodnak a démon-világhoz való kapcsolatot jelképező karikák után. 

Ebben az önfeledt szórakoztatásra szánt produkcióban a tetteknek nincs tétjük, az alakoknak nincs mélységük, nincs egyéniségük. Ennek megfelelően a színészek a legadekvátabb eszközökkel, túlzó mimikával, grimaszokkal, mozdulatokkal jelzik, hogy épp dühösek vagy vidámak, szeretnek vagy ármánykodnak. A közönség hálásan fogadta a könnyen érthető, szerethető produkciót, és a várat elhagyva sokan beálltak a szereplők közé egy közös fotózkodásra is.   

A koreaiaktól megtudhattuk, hogy a démonok nem szeretik a pisi szagát, így nem meglepő, hogy a gyógyfüves Ajumi a démonok elűzése érdekében felhajtja szoknyáját, lehúzza bugyogóját, és úgy tesz, mintha a színpadra vizelne. Bár a grúzok Vízkeresztjében nincs semmi indoka, de az egyik bohózati szereplő, Mária itt is – méghozzá a színpad szakrális helyén – bilit kap elő, és kisdolgát végzi.  Mindkét előadásban előszeretettel eregetik a füstöt (fesztivál-előadások elengedhetetlen kelléke!), s mindkettőben olyan túlzó eszközökkel ágálnak a színpadon, amelyektől Hamlet szigorúan óvta színészeit. 

Nagyon nagy csalódás Robert Sturua munkája, hiszen emlékeimben úgy él az ő 1986-ban, Pesten látott III. Richárd- és Kaukázusi krétakör-előadása, mint a rendezői színház markáns és egyedi látásmódot képviselő nagy teljesítménye. Felejthetetlen maradt a színház jelentős művésze, Ramaz Csikvadze Acdakként, illetve mint a Shakespeare-mű címszereplője. Most meg szembesülnöm kell egy kiüresedett formákból építkező, értelmetlen bibliai példázattal terhes, de trendi Vízkereszttel.  

Jelenetek a grúzok Vízkereszt előadásából
Jelenetek a grúzok Vízkereszt előadásából
Már a színpadkép is közhely-gyűjtemény. Előrefelé átlósan dőlő fehér lejtőn zajlik a játék, a lejtő közepe táján kicsi, kék emelvény, amolyan színpad a színpadon, a háttérben piros csigalépcső, amelyet lényegében nem használnak, bal hátul töméntelen színes léggömb, csokorban, jobb elöl egy négyzetméternyi piros terület, mint egy Brecht song-színpad, s körben kitömött fehér bárány játékállatkák, fejükön „gyertya-szarvval”, illetve további színes lufik. Mivel a cím a karácsonyi ünnepkörre utal, a rendező a Shakespeare-darabot megfejeli egy jelenetfüzérrel, amely Jézus születésének történetét meséli el. Az előadás József és Mária némajátékban előadott eljegyzésével indul, majd ez az epizód átúszik a Vízkereszt első jelenetébe. Úgy tűnik, az előzőek Orsino udvarában játszódtak, s tulajdonképpen egy próbát láttunk. Ez a jelzés azonban a későbbiekben elenyészik, s a két szál egymástól függetlenedni látszik.     

Döbbenten nézve a tarka, már-már csiricsáré jelmezeket (a műsorfüzet jelmeztervezőt nem tüntet fel!) és a túlzó eszközöket halmozó játékmódot, úgy tűnik, időutazás résztvevői vagyunk: ehhez hasonlót negyven-ötven évvel ezelőtt a legrosszabb magyar gyerekelőadásokon lehetett látni. A jobb sorsra érdemes grúz színészek tipikus „kezem-fejem színjátszást” mutatnak be: folyamatosan a nézőtér felé fordulva, két kézzel párhuzamosan gesztikulálnak, tenyerük kitárva, ujjaik szétfeszítve. A szöveget harsányan felmondják, és kísérlet sem történik arra, hogy a figurák között szituációk szülessenek. Ripacsériában élen jár Zaza Papuashvili, aki a szerephagyománnyal ellentétben viszonylag fiatalon alakítja Malvoliót. Esélye sincs annak, hogy a testvérpár összetéveszthetőségére épülő darabot komolyan lehessen venni, ha a Violát viszonylag visszafogottan megformáló Nino Kasradzével szemben David Gotsiridze kénytelen idegbetegnek (vagy drogosnak vagy idiótának, lehet választani!) játszani Sebastiant. 

Fotók: Kiss Zoltán (A képek forrása: Shakespeare Fesztivál)
Fotó: Kiss Zoltán (A képek forrása: Shakespeare Fesztivál)
A befejezéskor végre megcsillan a lehetősége annak, hogy valami visszajöjjön a darab keserű felhangjaiból is. Ám hiába hangzik el Malvolio átkozódó monológja, a jelenet nem erre a csúcspontra fut ki, mert ez után a mélyből keresztet cipelő alak bújik elő, majd a színpad hátterében, hatásosan világított füstön át felsejlik, ahogy az illetőt „felfeszítik”, a keresztet felállítják, végül lehull a hátsó függöny, s mögötte kék, csillagos égbolt látható.      

Nemcsak a 35-38 fokos hőség az oka annak, hogy a nézőtéren alig-alig hallatszott nevetés, és a második részre az amúgy sem túl népes közönség igencsak megfogyatkozott.
 
Szerző:  William Shakespeare,  Cím:  Szentivánéji álom,  Rendező:  Jung-Ung Yang,  Koreográfus:  Yun-Lee Jung,  Díszlet:  Yun-Soo Lee, Eun-Kyu Lee,  Jelmez:  Myoung-Ah Lee,  Smink:  Song-Hwa Chae,  Zenei szerkesztő:  Eun-Jung Kim,  Szereplők:  Sang-Bo Kim, Jung-Yong Jeon, Jin-Gon Kim, Seung-Hae Nam, Woo-Keun Jung, Su-Yeon Jeong, Hae-Kyun Cheong, Ji-Youn Kim, A-Young Jeong,  Szerző:  William Shakespeare,  Cím:  Vízkereszt vagy amit akartok,  Rendező:  Robert Sturua,  Díszlet:  Gogi Alexi-Meskhisvili,  Zene:  Gia Kancheli,  Szereplők:  Levan Khurtsia, David Gotsiridze, Zviad Papuashvili, Temur Tchitchinadze, Vano Gogitidze, Nika Katsaridze, Goga Barbakadze, Zaza Papuashvili, Goga Gvelesiani, Lela Alibegashvili, Nino Kasradze, Nana Khuskivadze, Tristan Saralidze, Irakli Macharashvili, Soso Abramishvili, Tengiz Giorgadze, Gela Lezhava, Eka Mindiashvili, Malkhaz Kvrivishvili
Megítélt támogatás: 4 000 000 Ft
Támogató: Kiemelt Kulturális Események Ideiglenes Kollégiuma
A fesztivál programjainak megrendezésére (2011)