A Budapest Pride idén huszonhat filmmel várta az érdeklődőket a Művész moziban. A válogatás évek óta Nagy Szilvia munkája, aki ismét friss szemmel és jó ízléssel válogatott a közelmúlt filmtermésében. A filmek feliratozása az önkéntes fordítókat dicséri, akiknek ezúton is érdemes köszönetet mondani, hiszen minden évben ingyen dolgoznak azért, hogy mi egyetlen alkalommal megnézhessük magyar felirattal a filmeket. Minden évben felbukkan a fesztiválon legalább öt-hat olyan, jobbára már díjesővel kísért film, amelyek esetében szinte érthetetlen, hogy a hazai forgalmazók miért nem vesznek róluk tudomást. Persze ennek is megvan a maga oka: a filmforgalmazók többnyire olyan helyzetben vannak, hogy még művészfilmekkel sem nagyon mernek kísérletezni, nem hogy meleg témájú művészfilmekkel. 

Itt van rögtön egy elsőfilmes rendezőpár, Daniel Beahm és Erica Randall Beahm, akik szinte az ismeretlenségből léptek elő A szív vezet című keserédes vígjátékukkal. A forgatókönyvet a tánc-vonalról érkező feleség szállította, férje – aki alapesetben zeneszerzőként és DJ-ként működik – pedig lelkesen rábólintott, és még zenét is komponált a mozihoz. Bár az alkotók a semmiből jöttek, és pénzük nem volt sok, lelkesedésük átragadt a stábra, így a film igazi fesztiválkedvenc lett. Ez nem is csoda, hiszen amellett, hogy a rendezőpáros elmesél egy leszbikus coming out történetet, teret enged a táncfilmek és musicalek iránti mérhetetlen vonzódásának is. Vicces, meghökkentő táncbetétek sora tűnik fel a filmben, melyek ironikusan feszegetik a műfaj szabályait: de hát miért is ne táncolhatnának nők vagy férfiak azonos nemű partnerrel, egy kismama kilenchónapos terhesen, egy friss nagymama csecsemőkkel, vagy éppen egy áruház vásárlói bevásárlószatyrokkal? 

A szív vezet karakteres nőalakok sorát vonultatja fel: egy despotikus, folyton teátrális nagyjelenetekben őrjöngő anyát és két lányát. Tasi egy málladozó tornateremben készül hisztérikusan élete táncversenyére, Toni pedig egy pizzériában robotol, és slampos férfiingeiben próbál meg láthatatlanná válni a két félőrült primadonna között. A lányok egyetlen bizalmasa Cedric, Tasi pimaszul vonzó, meleg társastánc-partnere, aki könnyen ráérez, hogy Tonit épp ideje kirobbantani látszólagos szenvtelenségéből, és elviszi egy meleg szórakozóhelyre, ahol a lány végre belegabalyodik élete első nőjébe, Monába. A leszbikus szerelem már önmagában is botrányos lenne a Campari családban, ha a dúvadszerű anya egyáltalán észrevenné, de őt annyira leköti a közelgő verseny, hogy még az sem tűnik fel neki, hogy másik lánya, Tasi gyereket vár. Az „Egy Campari lányt fel lehet csinálni, de nem lehet lenyomni!” tételmondatig még sok könnyet és rikácsolást kell végigasszisztálnunk, míg végül egy, a lányaiért maximálisan kiálló, unokáiért rajongó (hát igen, ikrek születtek) győzhetetlen anyaoroszlán kerekedik a lányok sárkány édesanyjából. 

És mégis, most végre nem ő a főszereplő, hanem az eddig csak háttéremberként asszisztáló Toni, aki ez egyszer végre kiáll azért, hogy úgy éljen és úgy szeressen, ahogy az neki tetszik, ami jelen esetben annyit jelent, hogy átveszi húga helyét a táncversenyen, és új szerelmével tanulja meg a számot. Laurel Vail minimalista játéka flegmának tűnő, zárkózott lányt mutat, akinek nem könnyű kimutatnia és felvállalnia az érzéseit, talán azért sem, mert eddig semmi mást nem látott maga körül, mint felfokozott drámát, így aztán az igazán komoly pillanatok ebben a filmben szinte hangtalanok, a fiatal színésznő eszköztelen, kedves, őszinte pillanatai meghatóan ellenpontozzák a többiek hangos, teátrális toporzékolását.

A Rózsaszín remények kakukktojásnak számít a fesztiválon, mert – bár a háttértabló számtalan meleg kapcsolatból épül fel – alapvetően mégiscsak egy bumfordi, nagyon közönséges és jó kedélyű heteroszexuális nő ámokfutását követhetjük a rosszul sikerült vakrandiktól egy unalmas „majdnemférjen” át egészen az igaziig. Közben azért számtalan meleg és hetero kapcsolati huzavonának leszünk részesei: a homoszexuális kapcsolatokban például felbukkannak a gyerekvállalással kapcsolatos vágyak és kétségek, vagy a promiszkuitás kontra monogámia kérdésköre, a hetero kapcsolatokban pedig a játszmák dominálnak, illetve a férfiak által elvárt, klasszikus női szerep képtelenségére derül fény. 

Bár nem különösebben mélyenszántó a film, azért van benne néhány aranyos fricska, például hogy a rendező, Casper Andres meleg írót játszik a filmben, aki minden párkapcsolati titkát közhírré teszi a blogján, vagy hogy Manhattan közepén már rég nem az a probléma, hogy valaki felvállalja-e a melegségét, hanem az, hogy a meleg közösségben elő mer-e állni azzal, hogy valójában hetero. A főszereplő, a mázsás Violet alakjában ironikusan felidéződnek a klasszikus romantikus vígjátékok hősnői: Bridget Jones-hoz hasonlóan Violet is felbukkan egy partin macskanő jelmezben (Bridget annak idején nyuszinak öltözött), máskor pedig kétségbeesetten próbálja megtanulni, hogy kell elhitetni egy férfival, hogy pontosan ugyanarra vágyik, mint ő (bár ez Julia Robertsnek gördülékenyebben ment az Oltári nőben). 

Amennyire „tipikusan amerikai” a Rózsaszín remények a maga életigenlésével, örökösen bulizó szereplőivel és közönségességével, annyira „tipikusan francia” a Jacques Martineau és Olivier Ducastel által írt és rendezett Tengeri herkentyűk. Vegyünk egy tengerparti nyaralóba költöző családot, ahol a feleség incselkedve-hazudozva szlalomozik férje és szeretője között, a férj olykor felesége, olykor meleg ex-szeretője karjaiban köt ki, a tizenéves lány lelép a pasijával, a kamaszkorú fiút pedig – tévesen – mindenki összeboronálja a legjobb barátjával, aki viszont inkább a tengerparti bokrok között keresi alkalmi szexpartnereit. 

Itt egyáltalán nincsenek könnyek, mindenki szeret mindenkit, a népes társaság minden tagja szenvedélyesen követi vágyait, és könnyedén, nagyvonalúan lép túl azon is, ha esetleg lecserélik. A kacér, élveteg és bűbájos feleség szerepében Valeria Bruni Tedeschi brillírozik, aki a saját pajzán és örömelvű szabályait teszi érvényessé összes családtagja számára, és „Engem holland anya nevelt!”- felkiáltással, bódult mosollyal esik egyik férfi karjából a másikba. Az egyetlen meglepetés akkor éri, amikor kiderül, hogy nem fia, hanem férje meleg, de ezt is a rá jellemző nagyvonalúsággal fogadja. A film totálisan kótyagos hangulatát legpontosabban a finálé pillanata írja le, melyben a családtagok és szeretők táncra perdülnek, majd random módon párt cserélve ropják tovább. 

A következő két film az irodalmi alapanyag miatt tetszett igazán. Sarah Waters regényének BBC-adaptációja, a Richard Laxton rendezte Éjjeli őrség nagy élmény, elsősorban a filmet keretező bölcselkedő metanarratívák miatt. Ki ne szeretne bele például egy olyan mondatba, hogy „A happy end csak attól függ, hogy az események mely pontján állítjuk meg a történetet”? A rendező hátulról gombolyítja a történetet, sőt olykor oda-vissza pörgeti. Főhősünk egy leszbikus ápolónő, aki a második világháború sújtotta Londonban menti rettenthetetlenül az emberi roncsokat, bátor, nagyvonalú és hősies, épp olyan, mint a lovagregények hősei, és ahogy ex-szerelme, a cinikus, sértett írónő mondja róla: „feleséget keres”, azaz valakit, akiről gondoskodni kell. És persze talál is a romok alatt egy lencsibaba szemű, bodros szőkeséget, akibe azonnal beleszeret. A sértett írónő persze visszavág, a zavaros szerelmi háromszög teljesen elmérgesedik, miközben további tragikus sorsok bomlanak ki a háború árnyékában: itt egy elvérzés-közeli állapotot okozó illegális abortusz, ott egy hentesmunkaként elvégzett öngyilkosság, amott egy gyásztávirat a frontról. Elegáns, okos, szívfájdító, szinte hibátlan film, megtoldva rafinált időutazásokkal, és azzal a biztos tudással, hogy a szerelem minden, csak nem igazságos.    

A Lorca és Dalí című filmben számomra a legerotikusabbak Lorca sorai, melyek mellbevágó szépségükkel integetnek ki egy nem különösebben izgalmas, hosszúra nyúló és kissé didaktikus filmből. Kezdjük ott, hogy mi köze van a vámpírpubi Robert Pattinsonnak Dalíhoz? Miért nem vette észre valaki, hogy lötyög rajta ez a szerep? Mindegy, van tehát egy ifjú, zavart tekintetű és eszű, sunyi és kótyagos Dalínk, és egy mély érzésű, hazaszerető Lorcánk, akik egyetemistaként szenvedélyesen egymásba szeretnek, de rövidesen elválnak útjaik. Életrajzi drámának persze kissé meredek Paul Morrison filmjét nevezni, mert például a harmadik barátból, Buñuelből végül csak annyira emlékszik az ember, hogy közveszélyes homofób, és még az első filmje ötletét is Lorcától nyúlta, Dalíról pedig az marad meg, hogy rettenetesen irritáló a bajsza. Csak García Lorca nimbusza éli túl ezt a filmet, mert az ő versei kiállnak magukért. A három barát sorsát hosszan végigkövető opusz meglehetősen igazságtalanul járt el főszereplőivel, akik közül a Lorcát alakító Javier Beltrán jön ki a legjobban az egészből. Persze az Alkonyat-rajongó kislányok blogjai tele vannak azzal, hogy Robert Pattinson milyen nagy színész, de ami ennél is rosszabb, hogy ő is azt nyilatkozta, hogy az alakítás fordulópont a pályáján. Jaj nekünk.  

A Denis Todorovic által rendezett Sasha viszont kifejezetten érdekes film, már csak azért is, mert a várt, tragikus vég elmarad. A trailer nem sok jót ígér: egy Németországban élő, szerb bevándorló fia beleszeret a zongoratanárába, melyre válaszként homofób, erőszakos apja rögtön előkapja a stukkert. Tragédiára hangolva ültem tehát be a filmre, és nagyon jól esett, hogy valami egészen más kerekedett ki belőle. Azt, hogy egy erőszakos apa megnyomorítja a fiát, már láthattam elégszer, ezért feldob, hogy ebben a filmben mégsem tudom kiszámítani a sorsokat. A szerelem például teljesen kaotikusan ejti el áldozatait: a meleg Sashába legjobb barátnője, a kínai Jiao szerelmes, a lányt viszont Sasha idétlen öccse imádja távolról. Az érzelmi analfabéta zongoratanárt régi pasija és Sasha egyaránt megbűvölten követi, bár ő egy pillanatig nem gondol komolyan egyikükre sem. A zavaros szerelmi szálakon túl legalább ennyire érdekes a szerb és kínai bevándorlókról adott minitabló is, a Sasháéknál a fürdőszobát felújítás címen szétverő rokon ügyködése, vagy a kínai lány maximalista apjának portréja. És bár Sasha apjának pisztolya valóban elsül a film végén, furcsa módon mindenki életben marad, a férfi pedig egész emberszabásúvá szelídül a börtönben.  

A végére hagytam a fesztivál mesteri nyitódarabját, Tom Ford divattervező első és saját pénzből forgatott filmjét, a Christopher Isherwood regényéből készült Egy egyedülálló férfi című munkát. Elegáns filmrendezői és forgatókönyvírói debütálás, az biztos! Már csak azért is, mert a rendező a szerelme halála miatt depressziós, öngyilkosságra készülő professzort olyan apró, felejthetetlen modorosságokkal ruházza fel, mint a „Sok idő kell, míg reggelente George leszek” – nevezetű, emlékezetes mondat, vagy éppen a saját temetéshez előkészített ruhák mellé dobott cetlin álló felirat: „Windsor csomó”. A film az olyan apró, meghitt, szellemes pillanatok miatt végképp szívünkbe zárható, mint amikor George visszaemlékszik, hogyan olvasgatta pár hónapja Kafka Átváltozását, míg párja Truman Capote Álom luxuskivitelben című könyvében lapozgatott. 

A főhősnek különben tényleg minden oka megvan az öngyilkosságra, mert akit elvesztett, tizenhét éven át volt a társa, és ő még csak a „szűk, családi kör” számára rendezett temetésen sem vehetett részt. A Los Angelesben élő, mindig elegáns, hűvös és okos George tehát akkurátusan és precízen készül a halálra: mindenkivel egy árnyalatnyit kedvesebb aznap, óráján nyílt célzásokat tesz a homoszexuálisok „láthatatlanságára” (1962-ben vagyunk!), beszédbe elegyedik egy érdeklődő diákjával, vált pár szót egy férfi prostituálttal, és meglátogatja alkoholista, ám káprázatos régi barátnőjét (Julianne Moore). Azonban egyetlen kivétellel ezek a találkozások félrecsúsznak: a prostituált arról beszél, hogy mindig jön egy másik szerelem, ugyanúgy, mint egy következő busz, a régi barátnő meg részegen vádaskodik, hogy össze kellett volna házasodniuk, hiszen George számára egy férfi szerelme nyilván „csak pótlék” lehetett. Az egyetlen, akivel működik a kommunikáció, az a tanítvány, aki mintha pontosan megérezné, hogy professzora mire készül. Ez a meghatóan esetlen találkozás az, ami miatt a szíve mélyén nagyon is érzelmes George újra élőnek érezheti magát. Az Oscarra jelölt és a Velencei Filmfesztivál legjobb férfialakításának díját meg is szerző Colin Firth a sok morcos és zárkózott Mr. Darcy-szerep után most ismét egy végletesen visszafogott, de jó humorú, belül mégis szenvedélyes figura bőrébe bújhatott, akinek a szájából egészen természetesen hangzik, hogy „Mi angolok így szeretjük: hidegen és nedvesen.”