A versekről és költői életutakról való beszéd Lator László kedves foglalatosságai közé tartozik, és sokunknak, generációknak kedves Latort hallgatni, amint verset olvas, elemez, megidéz korszakokat, kortársakat vagy elődöket, tanítványokat, életeket és életműveket. Beszélgetőtársaival együtt még a verselemző irodalomórából is televíziós műsorsikert csinált Lyukasóra címmel. Számos alkalommal adott életútinterjúkat, pódiumon vagy rádióban, könyvtári és múzeumi archívumnak.
De írni leginkább verset írt. Többnyire szikár, rövid sorokban, rendkívüli fesztávú metaforákkal, komplex képekkel és versszerkesztéssel provokálva olvasóit nyitott, a képzeletet megmozgató befogadásra. Az írott próza műfaja (ha irodalmárként, szerkesztőként tán nem is), szerzőként új feladat volt Lator számára. Maga is megjegyzi, hogy évek alatt, tapogatózó próbálkozások során talált rá arra a prózastílusra, amely végül alkalmasnak bizonyult az emlékezet és a féltudat asszociativitását és a költői megfigyelések részletgazdagságát megjeleníteni. A megmaradt világ műfajának forrásvidékénél a magyar irodalmi előképek, mindenekelőtt Vas István, Nemes Nagy Ágnes és Weöres Sándor mellett bizonnyal ott van a „költő prózája” hagyománya is, a Lator által oly jól ismert és szeretett századfordulós orosz költészet műfajteremtő „mellékterméke”, Ahmatova, Cvetajeva, Mandelstam visszaemlékezései, önkommentárjai.
Az egyetlen lehetőség címmel 2007-ben Lator László kötetbe rendezte válogatott verseit. Az összegző válogatás és az egy esztendővel korábban megjelent A tér, a tárgyak című, új verseket is tartalmazó kötet már a személyesség, a költői én megerősödésének új irányát jelezte Lator László költészetében. A költői énnek a korábbi versekben megmutatkozó tudatos eltávolítását, az „objektívnek” nevezett költői hangot a késői versekben át- meg átszínezi a lírai én jelenléte. A személyesség erőteljesebb megjelenése együtt jár a Lator líráját korábban is átható kettősség: a látomásosan erőteljes képiség és a Babits gondolati líráját megidéző önreflexivitás térnyerésével.
Nem meglepő tehát, ha irodalomtörténészek, a XX. század kultúrtörténetének kutatói-dokumentálói elérkezettnek látták az időpillanatot, hogy Latort rábírják, mondja magnóra emlékezéseit. Az oral history és a memoár-interjú azonban csak forrása, nyersanyaga A megmaradt világnak, mely elsősorban mint nyelvi-stilisztikai mű, megalkotottság jelenik meg az olvasó számára. Az első fél oldalban letéve névjegyét, rajta alig három mondatba sűrítve Sásvár és Róma, a szülői ház és Triznya-kocsma, a XX. század és Európa egésze. Korszakokon és közép-európai határokon átívelő életútját, mely olykor – mint a kötetből megtudjuk – meglepő tényszerűséggel köszön vissza költői képeinek nyersanyagként, az élet szeretetétől áthatott, sodró tempójú lírai prózában őrzi meg olvasójának Lator László.
A megmaradt világ java részét, a kötet háromnegyedét a Visszajátszás tölti ki, a bekezdésekre nem, csak fejezetekre, főbb csomópontonként tagolt emlékezésfolyam kiegészítéseként, de jóval szűkebb terjedelemben kap helyet a kötet második felében a Zsinórpadlás című, a versek forrásvidékét, asszociációs mezőit, képeinek forrását, versszerkezetét, prozódiáját aprólékosan föltáró, a versszövegek közlésével teljes önelemző rész. A Visszajátszás a tudatos és fél-tudatos emlékezés tudatfolyama, a szöveg a fejezeteken belül tagolatlanul áramlik, de nem csapong, több ezer kilométert ível át egy mondaton belül, ifjúkori és közelmúltbeli jeleneteket csúsztat egymásra, emlékezik és megidéz, prózában és önmagát idézve, versben. A szöveg szabad áramlását nem akasztják meg bekezdések – nehéz olvasmány, gondolnánk -, de a nyelvi szövedék olyan erővel, örvénylően és sodrón ragad magával, hogy nincs energiánk felmérni, miféle szellemi erőfeszítést követel olvasójától a szerző.
Belefeledkezve olvassuk Lator szövegét, mely egyszerre memoár, kortörténet, a létező szocializmus könyvkiadásának és a finomodó cenzúra működésmódjának szociografikus dokumentuma, egy korszak irodalmi életének mementója, majd mindeközben és a Zsinórpadlásban folytatódva a saját versek, költői képek forrásvidékét boncolgató önelemzés, az irodalmi alkotófolyamatot feltáró költészetelméleti esszé. A költői képek eredetét és mélyrétegeit, meg a versszerkezet mozgatórugóit, egy-egy prozódiai megoldást mint nagyon is tudatos költői művet, megalkotottságot elénk táró elemzések ugyanakkor nem bontják le a verseket, sőt – mintegy a klasszikus modernségből kölcsönzött irodalomértelmezést rávetítve a mai megközelítésmódokra – további asszociációs mezőket kínál föl a befogadó számára. Az értelmező kontextust A megmaradt világ kiadásával már nem a biográfiai és társadalomtörténeti ismeretek, mint a költői műtől idegen körülmények adják, hanem a művek egymásra hatása, a költő prózája és a költői mű kerül viszonyba egymással. A nyelv és a nyelvi emlékezet működésének kétféle módja, melyhez különleges adalék harmadikként a kötethez CD-n mellékelt beszélgetés.
A könyv és a hozzá kapcsolódó médiumok együttes megjelentetése az Európa Könyvkiadó és a Petőfi Irodalmi Múzeum példás együttműködését dicséri. A megjelenéshez időzítve készítette el Lator-honlapját a PIM-média, a kiadványnak pedig része az a CD is, melyen Lator Lászlónak Kelevéz Ágnessel folytatott, a PIM archívuma számára készült életút-interjúja hallható, szerkesztett, rövidített változatban. A hangfelvétel linearitása izgalmas kontrasztját adja a könyvbéli szöveg tudatfolyam-technikájának. Világossá válik, mennyire tudatos szövegszervezés, kiérlelt kompozícióépítő struktúrák hozzák létre a különféle eseménysíkok és gondolattársítások egybejátszatását. A látszólag szabad asszociációk láncolataként megképződő szöveg megkomponáltságához a Lator költészetével ismerős olvasónak nem férhetett kétsége. A CD és a honlap azonban még valami fontosat ad nekünk: a könyv mondatait is Lator hangján halljuk.