Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

DIKTATÚRÁK ÖLELÉSE

Ungvári Tamás: Bűnbeesés után
2011. jún. 21.
A történettudomány egyik legnagyobb kihívása a hitleri és sztálini diktatúrák anatómiájának feltárása és a két rezsim okozta, nemzedékeken átívelő trauma elbeszélése. TÓTH IVÁN ÍRÁSA.

A történészek abban egyetértenek: a hagyományos történeti narratívformák alkalmatlanok a kataklizma leírására. Ezért különösen izgalmas, ha ezt egy outsider, jelesül egy irodalmár kísérli meg. 

ungvari

A náci és a kommunista diktatúrák árnyékában feltűnik Európában egy sajátos Odüsszeiát járó csoport. Tagjai írók, költők, filozófusok, gondolkodók, akiket összeköt a kétségbeesett harc a kontinenst fenyegető fasizmussal. Sokan közülük a sztálini Szovjetunióban vélik felfedezni az egyetlen alternatívát a környező államokat szisztematikusan felfaló náci Németországgal szemben, míg végül a két diktátor lassú összeborulása után – amit a Molotov-Ribentropp-paktum pecsétel meg – észrevétlenül válnak ideológiai és fizikai értelemben is hontalanná. Az Ithakájukat nem lelő vándorok – akik között ott van Arthur Koestlertől Thomas Mannon és Walter Benjaminon át Erich Mühsamig az európai értelmiség színe-java – sors(talanság)ának mozaikkövecseiből illeszti össze Ungvári Tamás a két világháború közötti Európa szellemi korképét. 

Már az első fejezet figyelmeztet: nem hagyományos történeti narratívát olvasunk. A balzaci Emberi színjáték analógiájára megkomponált elbeszélés során az egyes történetekben egymást váltják a fő- és mellékszereplők, hogy a szükségszerű véletlenek folytán egymásba futó, egymást keresztező életpályák mintázzák a történelem szőttesét. Az elsősorban emlékiratokra épülő elbeszélésben egyéni sorsokból, választásokból, vonzásokból bontakoznak ki előttünk a nagyobb történeti összefüggések. Leegyszerűsítve a kötet kínálta történeti kaleidoszkópot, azt mondhatnánk, hogy a két világháború közötti időszak a becsapások és önbecsapások kora volt, amikor „az ideológiai szemellenzők meghiúsították a mérlegelést: a baloldaliak és az antifasiszták felmérték a Hitler jelentette veszedelmet, de nem ismerték fel Sztálinét, a jobboldal bemérte Sztálint, de nem értette Hitlert.” A két totalitárius rendszer groteszk egyedisége, nem véletlenül, leginkább azoknak a sorsában kristályosodik ki, akiket a náci koncentrációs táborból menekülve végül a Gulag nyelt el.  

A sorsrajzokból felsejlő kultúrtörténeti tabló azonban nem csupán az európai entellektüelek világába vezet el, hanem bepillantást ad az emberi sorsokat Párkákként szövő (vagy inkább elnyeső) diktátorok és az őket kiszolgáló hóhérok boszorkánykonyhájába is. A saját vagy író- és elvtársaik életéért kilincselő tollforgatók kanosszajárásain keresztül ugyanis eljutunk a Kremlbe vagy éppen a „véreskezű törpe”, Jezsov irodalmi szalonjába. Ezek a kitérők, „látogatások” nem hagynak kételyt az olvasóban, hogy Sztálin (és Hitler) rendszere tulajdonképpen a hatalom és a terror ideológiai védőernyő alá vont praxisa volt. Csak egy példa: Sztálin azzal igyekezett igazolni Lengyelország felosztását, hogy legalább eggyel kevesebb fasiszta ország lesz – a Varsóban a zsidó lakosságot gettóba terelő SS-tisztek elkerülték a figyelmét…

Ungvári Tamás könyvének azonban nem az a legfőbb érdeme, hogy írók sorsának különös fénytörésén át képes láttatni a nagypolitika színpadán emberéletekkel játszó hatalmasságokat. A vészkorszakkal foglalkozó hagyományos történeti munkák talán legnagyobb hiányossága, hogy a száraz adatok és az azokra épülő kutatási eredmények ismertetése közben elvész az „átélhetőség” élménye, s ennél fogva a történeti esemény és az olvasó között áthidalhatatlannak látszó szakadék tátong. Ez a könyv azonban utat talál az olvasóhoz: a személyes sorsok finoman szőtt hálóján keresztül sikerül közelebb hoznia azt a traumát, amit a történelem – ahogy Hannah Arendt fogalmaz – „kvázi-megszakadása” produkált. 

A jó történeti munka – legalábbis az ókoriak szerint – nemcsak gyönyörködtet, hanem igazságával tanít is. Ungvári Tamás anélkül, hogy megítélné szereplőinek tetteit, döntéseit és szájbarágós tanulságokat erőltetne olvasóira, mintákat kínál. A szükségszerűséget eltörlő és az egyént a véletlennek kiszolgáltató diktatúrák között hányódó emberi sorsok, szenvedéstörténetek világítanak rá, hogy a politikán kívüli, hétköznapi kötődések, a barátságok, a művészi szövetségek, lojalitások azok az értékek, melyek képesek menedéket nyújtani és gátat szabni a „szenny előretörésének”. 

Talán e kötelékek feloldhatatlansága miatt bizonyult végül – s a szerző szerint ez a nagy hír – a diktatúrák összeölelkezése önmagukra nézve is halálosnak. A bűnbeesés azonban megtörtént. Ezért a könyv figyelmeztetés is: Pandora szelencéje kinyílt, s ahogy a kötet egyik epizódszereplője, Elias Canetti feljegyzéseiben, 1942-ben írja: „az emberiség mint egész soha nem fogja tudni többé mérsékelni magát.” 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek