Magyar motívumok / MűPa
2011.06.19.

Hagyományos népi melódiák, kortárs zene és rögtönzés pikáns elegyét ígérte az este, s bár az összetevőket jobban is el lehetett volna keverni (bár ez jórészt ízlés dolga), a fűszerezés nagyon rendben volt. ASZÓDI MÁRK KRITIKÁJA.

Fülep Márk
Fülep Márk

A Magyar motívumok elnevezésű program alapötlete a kitűnő Fülep Márk fuvolaművészé, így a széles látókör és az igényesség tulajdonképp szükségszerűen jelenlévő attribútuma volt a produkciónak. Amint a játékba hozott műfajok találkozási pontjai is adottnak mondhatók, hiszen közismert, hogy a huszadik századi kortárs magyar zenére mennyire megtermékenyítően hatott muzikális folklórkincsünk. Utóbbinak pontozott ritmusai és eredendő ötfokúsága pedig könnyűszerrel rokonítható a világzenei hatásokkal átitatott jazzes dialektus szinkópák és pentatonok köré épülő improvizatív világával. Még ha az a bizonyos ősi, jellegzetesen magyaros dallamíz (amely alatt most nem „kommersz csárdást” vagy futószalag-cigányzenét értek) sokszor legalább annyira összbalkáni is - a török, sőt, belső-ázsiai motivikus előzményekről már nem is beszélve.

Kurtág György két miniatűrjével indult a koncert, amely különös választás, de érteni vélem a döntést. A lényegretörő fúvósdarabok aforisztikus tisztasága többet ért bármilyen felkonferálásnál vagy hatásvadász zenei prológusnál. Ráadásul szépen demonstrálta, hogy miként él tovább a népzenei hagyomány napjaink műzenéjében. Hallhattunk még részletet Kurtág Szálkák című darabjából, amely – a címet ihlető Pilinszky János lírájához hasonlatosan – mentes minden dagályos pátosztól, mégis, tömörségében is megrázó erejű. Az általában zongorán, itt éppen cimbalmon játszott tétel kurtasága ellenére is az est egyik fénypontja lett, nem kis részben Lukács Miklós (egyébként végig kiemelkedő) játékának köszönhetően. Lehet, csupán én bambultam el az elmúlt évtizedekben, de számomra a reveláció erejével hatott, hogy a kortárs zenéhez milyen tökéletesen illik a cimbalom semmihez sem fogható hangkaraktere, valamint szintúgy sajátos játékmódja.

Lukács Miklós
Lukács Miklós

S ha már a pódiumon ritkábban hallott hangszerekről beszélünk, a Vujicsics együttesből is ismert Borbély Mihálynak köszönhetően – egyebek közt - előkerült a tárogató, Farkas Zoltán „Batyu” pedig olykor intenzív lábmunkával kísért ütőgardonozással szolgáltatta a tompán zengő talpalávalót. Már amikor nem Bognár Szilvia autentikus és kristálytiszta éneke teremtett éppen intimebb perceket. Sajnos afféle kuriózumnak számítottak a játszott szerzők is. Holott az egyéni dallamvezetéseiről azonnal felismerhető Sáry László, vagy a 2000-ben bekövetkezett haláláig a magyar zeneszerzők doyenjének tekintett Farkas Ferenc műveit éppoly méltatlanul szokás mellőzni, mint a Bartók által is nagyra tartott Lajtha László, illetve a részletek míves kidolgozásában szinte utánozhatatlan Kocsár Miklós munkásságát. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Farkas Ferenctől játszott Régi magyar táncok a XVII. századból ciklusnál szerintem több mélyebb és érdekesebb darabot is lehetett volna választani a szerzőtől ugyanezen tematikában.)

Sipos Mihály
Sipos Mihály

Valódi élményszámba ment továbbá a Muzsikás együttes prímásaként megismert Sipos Mihály ízes hegedűjátéka gyimesi motívumokra, kinek mesterségbéli tudása és sugárzó életszeretete egyaránt felvillanyozó volt. Ha rajtam múlna, az Unesco megkerülésével azonnal a világörökség részévé avatnám őt. És persze nem hagyható említés nélkül a multiinstrumentalista Borbély Mihály és Fülep Márk játéka sem, mindketten csodálatra méltó érzékenységgel és elkötelezettséggel képviselik már jó ideje közös zenei hagyományunk ügyét. Borbély egyébként több saját szerzeménnyel, illetve improvizációval is emelte az (amúgy néptánc-betétekkel is színezett) est fényét.

Természetesen a végső ütőlap is kikerült az asztalra a koncert vége felé: Bartók Béla gyűjtései/átiratai. A Román népi táncok klasszikus és közkedvelt taktusaiban cimbalomkíséret mellett előbb Sipos, majd Borbély interpretálta a mennyei dallamokat – immár azokkal a kreatív elkalandozásokkal is megtűzdelve, melyeket a műsorfüzet is ígért. Számomra – ha mindenképpen mondanom kellene valami negatívumot - ez volt az a rész, tehát a szabad játék terepe, amelyet szívem szerint még hallgattam volna. Bár önkritikusan belátom: egyéniség és hagyomány képzeletbeli tusájában ez alkalommal talán valóban az utóbbi volt fontosabb.

Vö. Matisz László: Mi a magyar zene? 

Szerző: Aszódi Márk
Helyszín:  Fesztiválszínház, Művészetek Palotája,  Időpont:  2011. június 10.,  Megjegyzés:  az NKA által nem támogatott