A dolog akkor lesz végtelenül szórakoztató, amikor a párhuzamosok időnként találkoznak egymással. Amúgy meg az előadás könnyen befogadható belvárosi bulváros parapszicho-horror a Turay Ida Színház Spirit Kamara Színházának előadásában.
A színpad a mélyben, ahogy a Thália Színház Új Stúdiójában ez lenni szokott: lenézünk az eseményekre a két lelátóról. Ott lesz majd a bokszmeccs, egy felnövő fiú lelki tusája, fél-értelmiségi szülei alkoholizmusával, iránta való közönyükkel és a szintén jelentéses korral, a hetvenes évek közepével. Középen lepedőkkel letakart kacatok, bútorok, szárítókötél, ami mi mindenre jó lesz még azzal a sok drapériával – gondolom magamban.
Felcsendül egy kedvenc Quimby-dal, a magyar popzene csúcsslágere, Kiss Tibi szövegével: Most múlik pontosan…. A Csík zenekar-féle hangszerelésben halljuk, de idegen női hangon, meg-megbotlik és így (reményeim szerint szándékosan) fülsértő a disszonancia. Már tudom, hogy ez lesz a fő téma, de később is meglep, hogy mennyire ül ez a szöveg és dallam, más-más ritmusban – hol blues, hol gyászzene, hol sírva-vigadós. Merészsége vall úgy dönteni, hogy egyetlen dal legyen a fő dramaturgiai szál, amelyben a történetvezetésnek a nóta visszatérő ritmusára kell támaszkodnia, itt mégis működik.
A színlapon műfaji meghatározásként az áll: Pszicho-thriller a gyerekkorért 2 részben. Ebbe már az előtérben beleborzongtam, mert éreztem, hogy egyrészt hatásvadász lesz, másrészt lesz olyan pillanata is, amelybe akarva-akaratlan belekerülök, hiszen engem a kereskedelmi híradók szeretetlen gyerekekről szóló történetei is kikészítenek, még akkor is, ha a tálalás máshova visz, mint kéne, sőt talán épp azért. Lám, egy magára legfeljebb profi befogadóként, de nem megmondóként tekintő recenzensnek is vannak előítéletei. Ezek levetkőzésével küszködtem egész előadás alatt, próbáltam hagyni, hadd múljon csendesen, vagy szakadjon fel és vérezzen a mások múltja, mint a céklaleves. Többször sikerült is. Például, amikor Makranczi Zalán képében belépett első Tamás, aki az író gyermekkori énjét formálta meg.
 Perjés János és Makranczi Zalán (A kép forrása: Thália színház) |
Egyébként Perjés János jelent meg először a színen, aki a mindenkori írót, a felnőtt szuperegót testesíti-lelkesíti meg. Lerántotta a leplet a régi kacatokról és szétpakolt. Hörömpő cirkusz, világszám: most következik a múlt felidézése, ezt jelentik a kissé közhelyes rendezői gesztusok, de porlefújás helyett már szerencsére egy ottfelejtett lábos tartalmának elemzése következik. Olyasmi ez, mint nézni egy ebédmaradékot és meglátni benne a múltat meg a jövőt. A lecsúszott dzsentrik eledele, a színes-szélesvásznú céklás szívpörkölt receptje telibe talált. Azt főzte a részegen magát indiánnak képzelő nagymama, aki még velük lakott, amikor az 1962-ben született kisfiú anyja, a szintén alkoholistává lett, egyik kezére nyomorék keramikus Zsazsa egykori tanítványával és későbbi szeretőjével, Csicsivel a zárkózott katonatiszt férjet a ház másik végébe száműzte.
Hétköznapi magyar szociodráma, teljesen kortalan, de a szöveg nem elég irodalmi, Perjés János beszéde meg nem elég pontos ahhoz, hogy időnként ne ragadjon meg a teledráma szintjén a sztori. Helyenként nagyon korrektnek tűnik az írói technika, és ügyesen váltogatja a két színész egymás énjét, már-már egymásba gabalyodva. És bár az előadásnak számos emlékezetes pillanata van, az egész mégis kiegyensúlyozatlan és következetlen marad.
A tömör gyerekkor az első felvonásban véget ér. Az alteregók bravúrosan alakítják a többi szereplőt: a zugiváson rajtakapott erőszaktevő anyát, a gorombáskodó szeretőt, a tajtrészeg nagyit. Ezeken a pontokon fejti ki hatását leginkább a beígért pszicho-thriller, hiszen egyetlen személy fejében játszódnak le a fizikailag (színházilag) illusztrált jelenetek, már-már terápiás jelleggel, azt az üzenetet kódolva, hogy egy gyerek mindent túlél, de a legszerencsésebb akkor, ha a gyerekkorát.
Cucu (így nevezi anyja Tamást) a következő részben lesz a saját sorsáról, a családi múlt és a ragasztózás ellenére is gondoskodni képes kamasz. Aztán jön a suli, a rövid mozgalmi kor, a KISZ-tagság időszaka, az első barátnő, az anyával való szakítás, az apával való bizarr kapcsolat, az íróvá válás és a konklúzió, hogy kemény melóval a rossz karmát is meg lehet szakítani. Nagyobb időt ölel fel a második felvonás, jobban megismerjük a figurákat, holott itt már igazán vázlatosak a jelenetek, szinte egymásra vannak dobálva. Ironikus és szomorú lesz a világ, beletörődő és cseppet sem lázadó, váratlan fordulatoktól mentes. Épp olyan, mint a szemünk előtt zajló színház. No meg parapszichologikus, a szerző főfoglalkozásával összhangban.
(A kritika a májusi bemutató után íródott – a szerk.megj.)