Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ÜNNEPZETI SZÍNHÁZ

Závada Pál: Magyar ünnep / Nemzeti Színház
2011. máj. 15.
Van a városban egy előadás, amelyik a lehető legbonyolultabb dolgokat mondja el pofonegyszerűen. (Már ha a pofon egyszerű.) FORGÁCH ANDRÁS KRITIKÁJA.

Söp
(Závada Pál), Mátyássy Bence és Söptei Andrea

Ezt az előadást, pusztán a létrejöttét, már csak ezért is ünnepelni kellene – ünnepelni, de végtére ez nem is olyan egyszerű, mert erről az előadásról sajnos – vagy szerencsére – már nem lehet úgy írni, mintha csupán esztétikai dimenziói volnának. Kritikusok mostanig több-kevesebb sikerrel próbálkoztak különválasztani – erről az előadásról írván – azt, ami pusztán az előadásra vonatkozik, és azt, ami nem egészen. Azt, ami az éppen-itt-és-most-ban történik, a politika színpadán és közegében, és azt, ami magában az előadásban, a színpadon, de – és írjuk ezt a rendező-igazgató javára (és egyben számlájára): voltaképpen lehetetlenre vállalkoznak, mert ez az előadás nem leválasztható immár létrejöttének körülményeiről. Sem arról, hogy nem ott mutatták be, ahol eredetileg szándékoztak, sem arról, hogy tüntettek mellette és ellene, véleményt nyilvánítottak róla látatlanul és olvasatlanul. (Hozzá kell tennem, hogy az ítélkezésnek ezt a hevenyészett módját nem a magyar szélsőjobb fedezte fel, hiszen a színházi szakma, úgy értem, a rendezők és színészek, nemigen érnek rá más színházba járni, hiszen dolgoznak a sajátjukban, viszont markáns véleményük van a többiek dolgairól – tehát látatlanul és olvasatlanul, de ez a dolog természetéhez tartozik.) Egyszóval, hogy úgy mondjam, egy egész évad szellemi karakterét meghatározta az, ami ezzel a darabbal, Závada Pál Magyar ünnep című, az Idegen testünk című regényéből színpadra adaptált művével, és ezzel az előadással történt: a nézők már úgy váltottak rá jegyet, mint botránydarabra, ami mellesleg mindig jót tesz a színháznak, sőt magának az előadásnak is.

Például sokkal értőbb lett a közönsége Botho Strauss A park című meglehetősen germán és meglehetősen metafizikus darabjának Stohl András balesete után, én pedig megcsodálhattam a színész hallatlan professzionalizmusát (szerzőnk a Botho Strauss-darab fordítójaként kísérte a produkcióta szerk.): valósággal megnövekedett a színpadon, vasgolyóként gurult végig az előadáson, az előadás róla szólt, az ő belépéseire, beköpéseire, vagyis antréira, abgangjaira és poénjaira vártunk: de anekdotikus karakterén túlívelő tanulsága is van ennek az élménynek számomra: ha egy előadás belülről gondosan van megmunkálva, lelkiismeretesen, a résztvevők valóságos akarásából építkezik és ráadásul igazi művészi lelemények és invenciók is vannak benne – mint történt ez A park esetében –, akkor a botrány nagyszerűen fókuszálja a nézők és színészek figyelmét, s az előadás megemelkedik, áttetszőbb, érthetőbb lesz. (Az előadásról szóló kritikánk itt olvasható – a szerk.)

Gáspár
Gáspár Kata és Szabó-Kimmel Tamás

És voltaképpen ez történt és történik Závada darabjával is: a regényíró – aki újabban jól megformált színdarabokkal is jelentkezik, amelyek egyszerre anyagszerűek és ugyanakkor talányos szerkezetűek, különféle irányokból formáltak, nyelvileg nagyon gazdagon rétegzettek és mindig kockázatvállalók – már a korábban megjelent könyvében is olyan témákat érintett, döntő dramaturgiai mozzanattá téve a szereplők indíttatását, világnézetét, származását, miáltal elkerülhetetlen az egyes származások listája egy róla szóló kritikában, s már az is izgalmas feladvány, hogy vallást, eredetet és világnézetet kénytelen a néző és olvasó folyton összevetni. Elég ha csak utalok a centrumban lévő testvérpárra: Flórián Imrére, aki a színlap szerint katonadiplomata és Janka szeretője (játssza Znamenák István, aki az előadás egyik nagy színésztalálmánya, mert rejtélyes módon hozni tudja a két háború közötti filmek dzsentri katonatisztjeinek finom kliséit, vagány, huncut és kissé operettes, ám ugyanakkor – és ez jót tesz Závada darabjának – hús-vér alak, vívódó figura, aki észrevétlenül esik egyik végletből a másikba; hol hallatlan tisztességesen beszél és viselkedik, hol olyan, mint egy őrült, és mégis tökéletesen ugyanaz a figura) és Flamm Johannkára, aki sajtóhivatalnok, és Imre öccse (játssza Földi Ádám). A testvérpárból különböző történelmi korszakokban mást és mást hoz ki a körülöttük örvénylő csupa látszat és csupa vérvalóság történelem – és közös szerelmük, a kikeresztelkedett zsidó családból származó fotográfusnő, Weiner Janka (játssza Nagy Mari, aki azért nagy találata a szereposztóknak, mert a figura erotikus kisugárzásánál fontosabb a paradoxon, amit megjelenít: a tisztánlátás vaksággal párosulva, egyfajta könnyedség, amely nem számol a tények könyörtelen gravitációjával. A néző őt nézve nem azzal foglalkozik, hogy milyen nő is a főhősnő, hanem azzal, ami fontosabb: a viszonyok áttetszően bonyolult szerkezetével).

Jelenetkép, középen: Nagy Mari
Jelenetkép, középen: Nagy Mari

Tehát adott egy szoros családi dráma (minden szereplőt meglehetősen szoros kötelékek fűznek a másikhoz, átlósan és keresztben), benne csupa paradox és abszurd karakter, a lehető legtermészetesebb közegben ábrázolva. Závadának sikerül az a bűvésztrükk – a regényben és a színdarabban is (amely azonban még mindig magán viseli az eredeti műhöz való túlságos közelséget, de már a gyakorlati színrevitel során jóirányú dramaturgiai beavatkozások történtek, nem beszélve a nagyon jó zenéről, amelyet Bella Máté írt az előadáshoz, s ezek a beavatkozások a darab további életét: nem azt, hogy a Nemzetiben, hanem hogy más színházakban is játszhassák, biztosítják) –, tehát Závadának sikerült az a bűvésztrükk, hogy teljesen realista jelenetekben teremt totálisan abszurd helyzeteket – hozzá kell tenni, hogy a görög színházra hajazó kórus szellemes és ironikus alkalmazásával. (Egy kicsit ugyan sajnáltam, hogy a nagyon rafinált szintaktikájú, folyondáros és csúfondáros kórusszövegek némileg belemosódtak az előadásba; olvasva sokat nevettem és ámultam, látva és hallva az előadásban inkább csak észleltem ezeket a szövegeket).

Igen, örültünk volna, ha ez a botrány nincs, és mégis jó, hogy ez a botrány megtörtént. Lásd még: Mert szükség, hogy botránkozások essenek – ámbár így folytatódik –, de jaj annak az embernek, a ki által a botránkozás esik (Máté evangéliuma 18,7) – ezúttal nem jaj, hanem ünneplés jár, szemrevétel: hiszen az előadásról kiderült, hogy tartós holmi, jól bírja a gyűrődést. A fölfokozott figyelem nagyítóüvegén keresztül talán fölnagyítódnak az esetlegességek, a repedések is, de fölnagyítódnak hallatlan erényei is – s a hibák, ezt tudjuk jól, szilárd és megbízható környezetben egy műalkotás valódiságát, létezésének erejét, kisugárzását fokozzák. Én azt a bizonyos gőzölgő bablevest és azt a bizonyos asztalt, amelyet körülülnek, az asztalt, melyhez hozzátartozik az abrosz, a kenyérmorzsa, a borfolt, nagyon szívesen láttam volna: egyszóval a reális kézzelfogható betörését a történetbe – ezt Alföldi ehelyett a színészfigurák pályájának megrajzolásával oldja meg.

Zn
Gáspár Kata és Znamenák István. Fotó: Gordon Eszter (A képek forrása: Nemzeti Színház)

Mert a Magyar ünnep Alföldi Róbert egyik igazán karakteres, szemtelen, bátor, kotnyeles opera-rendezései közé tartozik: könnyed suhintásokkal tesz föl egy hiperbonyolult korszakot a színpadra, és képes arra is, hogy hatalmas erejű katartikus pillanatokat produkáljon: a vérfoltok a csempén, amelyek a komplex tér ajtókkal átvert hátsó falát borítják – Menczel Róbert sokféle elemből megalkotott, mégis egységes díszlete sok lehetőséget kínál a polifóniára –, ezek a vérfoltok a csempén, melyeknek keletkezését a néző hirtelen, egy kivégzés szemtanújaként, szinte hipernaturalista módon észlelheti, komolyak és visszavonhatatlanok, a felmorzsolódó, paradoxonaik között vergődő, váratlanul megmenekülő, majd ugyanolyan váratlanul a dráma pusztulásnak kitett hősök létezésének összefoglalásai. Mint tudjuk, görög drámákban szinte sohasem történik a halál a színpadon. Itt a dolog tétre megy, a vérfoltok a hallatlanul idézőjeles előadásban hirtelen szinte az arcunkba fröccsennek.

Van egy előadás a városban – és remélhetőleg lesz is –, amelyikre gondolhatunk úgy is, mint annak biztosítékára, hogy ebben a városban élni jó. Mert van beszéd arról, ami a fontos, ami lényeges.

Vö. MGP: Botrányos Magyar ünnep 
Dömötör Ági: Minden szem Alföldin 
Csáki Judit: Üdvözlet a győzőnek! 
Hamvay Péter: Boncasztalon a Magyar ünnep 
Markó Róbert: A fényképész jelenkora 
Tompa Andrea: Célpont és az ujj a ravaszon 
Almási Miklós: A történelem mint család 
Koltai Tamás: Ezer szállal 
Szekeres Szabolcs: Történelmi rémcsarnok 
Nyulassy Attila: Nemzeti történelmi hagyomány 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek