Persze vannak fontos ismertetőjegyek, formai és tartalmi jellegzetességek, amelyekre úgyszólván mindig számíthatunk (térspecifikus megoldások, experimentális zene, mozaikos építkezés, erős vizualitás és képiség, illetve idő és tér viszonyának boncolgatása, hagyomány és modernitás kapcsolata, a mítosz(ok) körüli körforgás stb.), de rendszerint úgy keverik a lapokat, hogy még a legevidensebb dolgok  is – tárgyak, helyzetek, igazságok – új oldalukról köszönnek vissza.

Debreczeni Márton, Virág Melinda és Nagy Ágoston bemutatója abba a sorozatba illeszkedik, amelyben társulati tagok és Artus-közeli művészek kapnak lehetőséget az önálló bemutatkozásra, s amelynek első darabja tavasszal Nagy Csilla Gyár (más változatban: Konzerv) című munkája volt (kritikánk az előadásról itt olvasható – a szerk.). A Sziszüphosz reggelije a görög mítosz közismert történetéből indul ki, ám azt teljességgel demitizálva és modern tartalmaknak megfeleltetve fordítja le, egészen a személyes, mondhatni hétköznapi (szür)realitás szintjéig, de közben nem hagyja elsikkadni a filozófiai mondanivalót sem. „Az istenek arra ítélték Sziszüphoszt, hogy szakadatlanul egy sziklatömböt görgessen felfelé, föl a hegycsúcsra, ahonnan a kő saját súlyánál fogva mindig visszahullt.” Albert Camus idézett tanulmányában abszurd hősnek nevezi Sziszüphoszt, akinek a szenvedés a szenvedélye. Szegről-végről a Debreczeni Márton által rendezett előadás is tartja magát e kijelentéshez, miközben belső mozgatórugója az a passzus is lehetne, miszerint: „A mítoszok arra valók, hogy megmozgassák a képzeletet.” Az alkotók – Miklós Melánia dramaturg értő közreműködésével – hol szorosabb, hol lazább, de mindenképpen szövevényes és sokszínű képi/gondolati hálót szőttek Sziszüphosz apropóján az előadás középpontjába állított férfi-nő kapcsolat köré – mivel, ismét Camus-t citálva: „Minden ember megtalálja a maga terhét.” Ki előbb, ki utóbb.

Részletek az előadásból

Az előadás két részből áll: installációkon keresztül vezető sétálós szakaszból és színháztermi táncperformanszból. Az első teremben kibelezett zongora mellett haladunk el: pontosabban csak a belsejét látjuk, a kalapácsokat, a billentyűzetet, kis kávéscsészékkel kipreparálva, szemben tükör, előtte szék. Lehetetlen játszani rajta, mégis úgy áll ott, mintha hamarosan kezdődne az esti koncert. Furcsa, pszeudo érzés keríti hatalmába a nézőt, pedig tényleg lesz „koncert”, csak nem itt és nem most.

A második teremben három installáció látható: akár kiállítóteremben is érezhetnénk magunkat, bolyongva a levegősen elhelyezett műalkotások között, ha a munkák nem igényelnének kivétel nélkül emberi közreműködést, vagy úgy, hogy valaki élő szereplője az installációnak, vagy úgy, hogy a háttérből működteti azokat. Az előadásban fontos szerepük van a tárgyaknak és néhány díszletelemnek is, mivel sokszor ezek építenek hidat a tér különböző pontjain zajló történések közt. A csészének például, mint az inkriminált reggeli kellékének itt is jelenése van: bár ez az installáció inkább csak utólag, a táncperformansz felől (vissza)nézve válik megfejthetővé igazán. Nagy belmagasságú, (papír)doboz-téglákból összerakott óriási barna kocka belsejében „lebeg” egy férfi kávéscsészével a kezében, és bizonyos távolságra tőle – de elérhetetlenül – egy piros női ballonkabát, amit a kockába épített, kisebb-nagyobb torzított optikájú képernyőkön keresztül szemlélünk kívülről. E mesterien konstruált szemfényvesztés a súlytalanság állapotát modellezi, a férfi és a tárgyak lebegő mozgása iszonyatosan lassú, szinte úsznak a levegőben, ám a képernyők torzítása miatt nem (könnyen) lepleződik le a trükk. (Micsoda véletlen, hogy nemrég a Budapest Táncfesztivál kísérő rendezvényeként kiállított William Forsythe-installációk ugyanezt a témakört vesézték ki, megbabonázva térérzékelésünket, eljátszva a fent és lent, illetve a torzulás/torzítás illúziójával.)

Debreczeni Márton és Virág Melinda

A másik installációnál már nincs csalafintaság, viszont puritanizmusa ellenére is bűbájos: szakadt, áttetsző nylondarabok járnak táncot a levegőben egy ventillátorok által megrajzolt 6-8 méter sugarú körben, a légmozgástól felkapva és elejtve, láthatatlan kalligrafikus képet hagyva maguk után. Talán fel sem merülne bennünk, hogy egyszerűségben még ezen is túl lehet tenni – azaz a legprofánabb dolgokat is az érzékelés szolgálatába lehet állítani úgy, hogy az a szemünk előtt megszülető művészi valóság részét képezze –, ha nem látnánk a harmadik installációt. Nem kell hozzá más, csak csendesen duruzsoló mosógép és egy kislapátnyi száraz homok, mely gejzírként bugyogva, hihetetlenül anyagszerű, képlékeny átváltozásra képes a mosógép fedelén.

Mosógép, csészék, zongora az „ülős előadásrészben” is szerepelnek. S bár ezen a ponton már óhatatlanul az ember és a rávetülő mítosz tematizálódik, a tárgyak fontos funkcionális és/vagy metaforikus jelenléttel bírnak. A mosógép (lehet akár) a „sziszifuszi munka” allegóriája, ahogy jelképes az is, hogy innen gurulnak elő a szintén jelképes görögdinnyék (görög mítoszhoz ez dukál!), míg a hegyre görgetett kő motívuma egészen konkrétan visszaköszön abban a jeleneten, amikor az élére állított zongora íves felületén a férfi szereplő öklömnyi fémgolyót gurigat le-föl. E zongora egyébként annak a hangszernek a másik fele, amit bejövetelkor láttunk: húrjain és néhány csészén játszva kreál élőben különös hanginstallációt Nagy Ágoston.

A színpadon a nő (Virág Melinda) jelenik meg először – s vele együtt a hiány, a hiány mozdulatai. Vörös ballonkabátban posztol a rusztikusra világított homokfehér fal előtt: időnként lábujjhegyre áll, orrot fúj, zsebébe mélyíti kezét. Nem a nyugalom szobra. „Reggeli kávéját” sziszifuszi munkával, lemeztelenített farcsontján egyensúlyozva tornáztatja át egy kis hokedlira, teste, háta, karja bábfiguraként, beszédesen mozog, magyaráz. Aztán felöltözik, és táncolni kezd: sok gurulással, vetődéssel tarkított mozgása görcsös és hajszolt. Még táncol, amikor besétál egy (plüss)nyúlfejű, álomszerű alak, kezében görögdinnye; felül a mosógépre, lábát lóbálja, és szívfacsaróan néz óriási bamba üvegszemeivel. Majd egymás felé indulnak a nővel, átkarolják egymást, és keringőzni-tangózni kezdenek. Ám egyszer minden álom megszakad, nyúlúrfi daliás legénnyé (Debreczeni Márton) változik, s ott maradnak ők ketten egymásnak, mint édes teher, ahogy Sziszüphosz köveként maguk előtt görgetik a másikat.

Virág Melinda. Fotó: Puskel Zsolt – PORT.hu

A nő és férfi közös tánca szépen leképezi ezt: mintha folyamatosan húznák-vonnák egymást, vagy éppen pörgő labdaként terelnék a társukat, szüntelenül belekapaszkodnak-belakaszkodnak egymásba, egyik sem tud létezni a másik nélkül, a férfi feltörli a padlót a lábába csimpaszkodó nővel, a nő eldőlt lámpaoszlopként vonszolja maga után a férfit – egymásra utaltságuk kölcsönös, örök és visszavonhatatlan. Összetartozásuk szimbolikus pecsétjeként a férfi a tánc közben szájában melengetett vizet egy kávéscsészébe folyatja, majd a nő szemrebbenés nélkül megissza. A mítosz árnyékként kíséri végig az előadást: akkor is, amikor a nő a szögre akasztott ballonkabát belsejébe rejti a görögdinnyét, mint aki folyamatosan várandós a „görgetett teherrel”, és akkor is, amikor az utolsó jelenet a párkapcsolatot perpetuum mobileként ábrázolja, ciklikusan visszatérő, egymást megtámasztó/segítő, falra fel, falról le görgető ’alpinista’ mozgással.

Végezetül egy érdekes mellékszál: nem tudom, mennyire szándékos vagy véletlen, de az előadásban meglehetősen sok utalás fedezhető fel. Nem csak a David Lynch rendezte Inland Empire-t idéző nyúlmaszkra, vagy a levegőben bucskázó nejlondarabokra gondolok, amelyhez hasonló régóta kering videómegosztó rendszereken, hanem a személyes, „házi” idézetekre is. A kilincslamellákkal feldíszített fekvő nő egy korábbi Artus-darabot, Virág Melinda háttánca Nagy Csilla Gyárát, a szájban tartott víz Virágnak a KET számára készített Szájbanforgó című koreográfiáját juttatja eszembe (kritikánk az előadásról itt olvasható – a szerk.). Mintha a személyes mítosz alcím nem csak a férfi-nő kapcsolat hétköznapi személyességére utalna, hanem magába foglalná az alkotói, alkotóközösségi múltat is – mivel mítoszok nem csak voltak, hanem vannak, sőt születnek is.