A Carlos Saura és Antonio Gades közös munkája nyomán született kivételes filmalkotást, a Carment, sikere láttán már a mozi elkészülte után is színpadra adaptálták. Az 1983-ban megszületett ötlet és koreográfia ma is szinte változatlan formában látható világszerte. És bár a 2004-ben elhunyt Antonio Gades már hét éve nem vehet részt az előadások elkészültében, a róla elnevezett társulat azt tartja fő céljának, hogy képviselje, életben tartsa azt, amit Gades a táncról, a flamencóról gondolt.
Külön öröm az előadáson felismerni néhány arcot a filmből. Megható látni, hogy a bikaviadalt felszabadultan eljátszó táncosok között az egyik idősebb szereplő, az önfeledten mókázó Enrique Pantoja ezúttal is magára vállalja a bika szerepét, és a rögtönzött ünneplésen ezúttal is táncra perdül a varázslatos hangú énekesnő, La Bronce, akárcsak a huszonnyolc évvel ezelőtt készült film azonos jelenetében. Ismerős a moziból a puritán díszlet – néhány asztal és szék, valamint egész alakos tükrök jelenítenek meg minden helyszínt -, a látványos kosztümök helyett használt hétköznapi ruhák, a felvételről hangzó klasszikus opera és az élőben játszott autentikus spanyol zene keverése. Az előadás cselekménye – akár a Saura-film – csak nagy vonalakban követi a Merimée kisregényéből vagy Bizet operájából ismert történetet, nem ragaszkodik a részletekhez, csupán az érzelmi csomópontokra koncentrál, s beiktatja Carmen férjének felbukkanását, amely után a győztes matador iránti fellángolás már tényleg utolsó csepp a pohárban a lányt hiába birtokolni próbáló José számára. Az eredeti koncepcióhoz látványosan ragaszkodtak tehát az előadás pár évvel ezelőtti felújításakor, mégis abban a percben, amikor a címszerepet táncoló Vanesa Vento talpig pirosban bevonul a színpadra, érezhetjük, hogy ez a Carmen nem az a Carmen.
Saura és Gades eredeti alkotásának lényegi eleme, hogy folyamatosan egymásra tükrözteti a táncosok valós személyiségét, egymással való kapcsolatát és a készülő Carmen-előadás cselekményét. A néző sosem tudhatja egy jelenet elején, hogy a koreográfus-rendező Antoniót vagy Josét; hogy Carment, az ambiciózus táncosnőt, vagy Carment, az irodalmi alakot látja-e? Míg a Laura del Sol által játszotta Carment Antonio, a rendező választja ki Bizet hősnőjének szerepére, addig a Thália színpadán egy olyan Carment látunk, aki az első pillanattól fogva Carmen.
Jelenetek az előadásból |
Az előadást tánctermi próba nyitja (sajnos nagyjából csak ennyi marad meg a „táncosok azt játsszák, hogy azt játsszák, hogy…” játékból), a szereplők kényelmes pólókban gyakorolják a koreográfus által diktált lépéseket, forgásokat, nyújtanak, lazítanak, beszélgetnek. Vanesa Vento nincs köztük, csak később vonul be, amikor már egyedül övé a színpad. Őt nem választják, maga veszi fel a piros ruhát. Nem őt rendezik, hanem ő rendez. Szélesre nyitott térdekkel ringatja csípőjét, indulatosan magasra szökken, kézfeje hol keményen ökölbe szorul, hol csábítón reppen. A közönségesség határát súroló szexualitásával, makacs önfejűségével, exhibicionizmusával, büszke, ugyanakkor esztelen szabadságvágyával mindenki felett uralkodik. Nincs riválisa – mint Laura del Solnak Christina Hoyos -, Micaëla szerepét eleve kiírták a történetből, a dohánygyári inzultus pedig csupán egy epizód, amely egyértelművé teszi a nő dominanciáját. A Don Josét alakító (azaz a Gades szerepét táncoló) szereplő, Ángel Gil – bár mozdulatai a férjjel (Joaquín Mulero) és a torreádorral (Jairo Rodriguez) szemben kemények és magabiztosak – egy pillanatra sem tűnik úgy, mintha Carmennek „főnöke”, koreográfusa lenne. A nő bűvkörébe került, epekedő, vergődő, szerelmes férfi. Vanesa Vento Carmenje olyan, mint egy szilaj állat. Mint a bika, amit megzabolázni nem, csak megölni lehet.
Míg a 83-ban íródott film egyszerre szól a táncosok kiválasztása és a próbák közben zajló alkotási folyamatról valamint a valóság és a darab szintjén párhuzamosan megjelenő szerelmi történetről, addig ez a Carmen csak Carmenről szól. Bár lebilincselő nézni, mégis úgy érezhetjük, a karakter kevéssé összetett és megfejthetetlen. Figuráját, akár a piperkőcségig hiú matadort vagy az üres, de látványos szerelmes öleléseket, színpadiasan túlrajzoltnak látom. Mintha a klasszikussá merevedett előadás az eredeti műalkotást leginkább annak külsőségeibe kapaszkodva akarná lemásolni.
Fotó: Valuska Gábor (A képek forrása: Budapesti Tavaszi Fesztivál) |
Nem tudhatom, mennyire sikerül a színpadon életben tartani azt, amit Gades annak idején megjelenített és képviselt. Csak azt tudom, hogy ha újranézem harminc éve készült filmjeit, azokat ma is frissebbnek, kísérletezőbbnek, őszintébbnek érzem, mint a Carment, amelyet élőben, a táncosoktól csupán néhány méterre ülve néztem végig. Ez az előadás nem rétegzettségével, változatos fénytöréseivel, inkább az évtizedek érlelte profizmus elsöprő erejével akar hatni.
Amikor a leszúrt Carmen a közönség tapsára felpattanva a társulat többi tagjával előre megszerkesztett koreográfia szerint öt-tíz perces ráadásba kezd, úgy érzem, flamenco show-t látok, nem pedig táncszínházi előadást. A táncosokból kirobbanó energiától és a ritmusorgiától lenyűgözve, lelkesen, bár ambivalens érzésekkel szállok be a vastapsba. Felforgató erejű, egyedi látásmódú, megismételhetetlen színházi élményt vártam. Ehelyett egy hibátlan tánc(re)produkciót láttam.