Fekete Gyula: Excelsior! / Budapesti Tavaszi Fesztivál 2011
2011.03.20.

Eredetileg egy részben adták volna elő a művet, de aztán mégis lett egy szünet. A két etap közti művészi színvonal különbségét érzékelve ez helyes döntésnek bizonyult, a kontraszt üdvösen hatott az opera egészének megítélésre. CSONT ANDRÁS KRITIKÁJA.

Fekete Gyula „félkomoly” operának nevezi művét, ez némileg az opera semiseria fordítása, és valami olyasmit jelent, hogy – ellentétben az opera seria műfajával – a vidám vagy groteszk, egyenesen buffo elemek erősen keverednek a komoly, emelkedett, spirituális-drámai mozzanatokkal. A zeneszerző egyik interjújában természetesen a Don Giovannit említi példaként (és ez annyiban igaz, hogy a Liszt-inas Spiridion alakja kétségkívül őriz valamit Leporello vonásaiból), de ha már Mozart, magam inkább A varázsfuvola formálását éreztem a közelebbi rokonnak. Ebben az operában Liszt inasa legkivált Papagenóra emlékeztet, aki a mű végén határozottan elutasítja gazdája ajánlatát a metafizikus életvezetésre, és inkább úgy dönt, azt választja, akinek kövérebb a pénztárcája. „Előbb a has jön, aztán a morál”, úgyszólván. Ráadásul Liszt útja, ellentétben Don Giovannival, nem a Pokolba, hanem a Mennyországba vezet, ami ellentmond a dramma giocoso műfajának. Máshol kell keresnünk az Excelsior! műfaját.

Fekete Gyula
Fekete Gyula
Ami nem kis feladat. Hogy nincs szó valódi drámáról, az elég gyorsan kiderül. A darab Rómában, 1861. október 21-én kezdődik, ama döntő napon, amikor IX. Pius pápa az utolsó utáni pillanatban mégis visszavonja a Liszt menyasszonya, Carolyne Sayn-Wittgenstein hercegné (Mester Viktória énekelte) előző házasságát megsemmisítő határozatot, azaz ezúttal sem kelhetnek egybe, pedig immár tizenhárom éve küzdenek az egyházi engedélyért. Minden összeomlani látszik, Liszt nem telepedhet le Rómában (noha a pápától, aki a „mio Palestrina” névvel illeti őt, komoly megrendeléseket remélt), a hercegnő pedig feladhatja minden reményét, hogy a világ előtt is konszolidálja szerelmét a zeneszerzővel. Minden súlya és látszólagos konfliktusgazdagsága ellenére ez mégsem sokkal több, mint amolyan középfajú társalgási színmű, netán kissé verista alapanyag (ad notam Tosca), megfejelve a XIX. század romantikájában nagyra növesztett művész-problematikával, melynek kidolgozásához mindenekelőtt drámai alakokra lenne szükség. Ám a zeneszerző és librettistája, Papp András lemondott erről – ha későbbi művészi céljaikat nézzük, akkor voltaképpen érthető okokból.

De az első rész mégis a hagyományos opera felé halad, és komoly hiányérzettel küszködik a néző-hallgató, amikor végig kell ülnie anélkül, hogy megkapná, amit ígérnek neki. Mert drámát lát és hall, valódi tét nélkül, figurákat lát és hall, akiknek alig vannak kontúrjaik, szituációkat, amelyek szinte teljesen kidolgozatlanok és amelyek tétje vérszegény. Cosima és Wagner kapcsolatának (Frankó Tünde és Káldi Kiss András alakításában) eléggé szervetlen iderángatása valamennyire megmagyarázható, hiszen feltehetően ők képviselnék a földi szerelmet, a minden társadalmi konvención átgázoló, pusztító erejű szenvedélyt, amelyhez Lisztnek immár nem sok kedve akad. De ismételem, ha ez csupán jelzésszerű és átgondolatlan, zeneileg alig megformált, akkor a dráma utáni vágyunk és hiányérzetünk csak nő. És ráadásul a prózai szereplő, az öreg Liszt személyében még egy amolyan brechti technikával előhozott, bölcselkedő narráror-rezonőrt is el kell viselnünk – Fodor Tamás alig érthető szövegmondása, felfoghatatlan, mert nehezen értelmezhető szerepfelfogása, kissé markírozó, mindenre csak legyintő játékmódja az elviselhetetlenség határára vitte nemcsak a színpadi figurát, de szinte az egész első részt is.

Mester Viktória
Mester Viktória
A zene karaktere sem volt világos; ilyen fokú eklektika, Wagnert, Lisztet és az operettek-kuplék világát megidéző muzikális egyveleg revüszerűvé, a szó rossz értelmében vett operettessé  tette az első részt, és ilyenkor igazán nem tudni, hogy az Árpád-házi Szent Erzsébetet megtestesítő lánynak (Kertesi Ingrid alakította) a szentek legendáriumából közismert „rózsacsodája” az égből lankadtan aláhulló rózsalevélesővel mi is voltaképpen: giccs, netán annak paródiája vagy amolyan megelőlegezése a későbbi valódi spirituális élménynek, amikor is Liszt lemond a földi szerelemről és az életét ezentúl kizárólag a művészetnek és Istennek szenteli. A zenei formálás kissé a zárt számos opera felé tendál, de ez is zavaros és átgondolatlan, a különféle stílusokban megjelenő „áriák és duettek” között alig érzékelhető kapcsolat. Egészében véve az első rész alatt úgy éreztem magam, mint aki egy rosszul összetákolt (ráadásul legalább háromszor befejeződő) operettbe került, amely silány módon támaszt igényt arra, hogy operának fogadtassa el magát. A műfaji zavarodottság – se nem opera, se nem operett, se nem seria, se nem semiseria, se nem Singspiel vagy opera buffa, se nem Puccini-szellemű társadalmi dráma – csak erős türelműeknek ajánlott.

A második rész komoly kontrasztot alkot az elsőhöz képest, és ekkor felderengett némi remény. Rögtön az első nagyjelenetben egyértelmű lett a parodisztikus hang, mind zenei, mind színpadi értelemben. Ekkor ugyanis, egy kicsit Fellini filmjeire emlékeztető módon, egy testőr által gurított kocsin, amolyan összemaszekolt pápamobilon megjelenik IX. Pius. Fekete Gyula remek ötlete, hogy a szentatyát kontratenorral énekelteti, aki ráadásul a Casta diva dallamának paródiájával adja elő hitvallását. Pontosan ez a fajta egyértelmű hang és színpadi formálás hiányzott az első részből. Innentől viszont világos a dolog. Ezzel a világgal valóban semmit sem kezdhet Liszt, ettől a világtól valóban el kell vonulnia, ez a világ kétségkívül maga a groteszk semmi. Hogy Lisztünk ennek ellenére miért zuhan mégis az anyaszentegyház – és egy cimbalommal kísért kis paródiában – hazája kebelére, az ellentmondásnak látszik, de hogy igazából mégsem az, arról a zene gondoskodik. A muzsika innentől egyre emelkedettebb, egyre szebb és átszellemültebb, a parodisztikus hang elcsitul, és megértjük, hogy Liszt nem a dogmát, hanem a magasabb értelemben vett vallást, a szív, a bensőség vallását választotta, és ekkor már nem véletlen, hogy nem Wittgenstein hercegnével köt földi, hanem Szent Erzsébettel égi frigyet. Az apoteózis elkerülhetetlen és magasztos, amellyel a néző még akkor is egyetért, ha ízlése, neveltetése, „hite” csak nehezen egyeztethető össze ezzel a gondolattal. Az alkotóknak nemcsak Lisztet, de részben magát a darabot is sikerült megmenekíteniük. Liszt döntését hitelesnek és őszintének fogadjuk el.

Fekete Attila
Fekete Attila
Kesselyák Gergely hihetetlen energiával, hittel, tűzzel, elhivatottsággal dirigálta a nem kimondottan magas szinten játszó alkalmi kamarazenekart. Végig együtt élt az énekesekkel, a játékkal, ha kellett végszavazott, és általában is mindenben támogatta az előadókat. Liszt szerepében Fekete Attila az első részben nem érezhette magát elemében, a világfi figurája talán idegen visszafogott művészi alkatától, ám a végén szép hangon, biztos magasságokkal, olaszos ívekkel, átszellemülten állította elénk a spirituális Liszt alakját. Wittgenstein hercegné szerepében Mester Viktória az előadás fénypontjának bizonyult, hiszen képes volt minden megszólalásának megadni a megfelelő és odaillő súlyt, jelentőséget. Nem csak a szerelmes asszony, hanem a Liszt korábbi nőit is remekül parodizáló szubrett szerepében is elsőrangú, sokszínű színészi-énekesi alakítása emlékezetes marad. Wagner és Cosima Liszt kicsit démonikus, kicsit intrikus, némileg Telramund és Ortrud párosára emlékeztető kettősét csak vázlatosan, kevés meggyőző erővel sikerült Frankó Tündének és Káldi Kiss Andrásnak megmutatnia. Hohenlohe kardinális nem kimondottan hálás, mert némileg egysíkú és logikátlan (megmérgezésének semmiféle dramaturgiai szerepe, következménye nincs) szerepében Kovács Annamária mind hangilag, mind színpadilag igen meggyőzőnek látszott. Kertesi Ingrid, ha nem is tökéletesen biztos intonációval, de egészében illúziót keltően formálta meg Szent Erzsébet egyszerre naiv és fennkölt alakját. Minden tekintetben bravúrosra sikerült Birta Gábor fellépése IX. Piusként: tökéletesen egyensúlyozott a kabaré-pápa és a démonikus gonosztevő alakja között. Kiss Tivadar sok közhellyel adta Spiridion, az inas buffo szerepét.

Rendezőként Gothár Péter az első részben bizonytalanul, olykor sután, a másodikban jóval biztosabb kézzel formálta az eseményeket. Az által tervezett színpadkép egy divatbemutató kifutójára emlékeztetett, ezzel is fokozva a Fellini-filmes hatásokat. És talán igaza is volt. Mert egészében véve, elismerve a sok szép szándékot és tehetséget, mégiscsak egy közepesre sikerült revü ez, semmint valódi opera, vagy operaszerű oratórium.

Vö. Koltai Tamás: Liszt-érzékenyenek nem ajánlott 
MGP: Excelsior! 
Kolozsi László: Fel, magasztosul!

László Ferenc: Föl, vissza, körbe 
Péteri Lóránt: Melodráma 
Boros Attila: Excelsior! 
-dni-: Egy opera Liszt Ferencről... 

Szerző: Csont András
Cím:  Excelsior! Liszt Ferenc mennybemenetele - - félkomoly opera két felvonásban,  Zeneszerző:  Fekete Gyula,  Szöveg:  Papp András,  Rendező, díszlettervező:  Gothár Péter,  Jelmeztervező:  Bujdosó Nóra,  Világítástervező:  Pető József,  Karmester:  Kesselyák Gergely,  Szereplők:  Fekete Attila,  Fodor Tamás,  Mester Viktória,  Kertesi Ingrid,  Kovács Annamária,  Birta Gábor,  Frankó Tünde,  Káldi Kiss András,  Kiss Tivadar,  Megjegyzés:  a Budapesti Tavaszi Fesztivál és a Magyar Állami Operaház közös produkciója