Éveken át képviselt biztos szakmai színvonalat a MU Terminál, de legutóbbi bemutatójuk rendkívül lehangolóra sikeredett. És ez nem a programban részt vevő fiatalok felelőssége (ők küzdenek a maguk módján), hanem teljes mértékben a művészeti vezetőé, Fejes Ádámé, és a meghívott koreográfusoké, jelen esetben Gergye Krisztiáné és Vladka Maláé. Ha egy éveken át jól működő művészeti közösség belefut egy buktába, az első reakcióm mindig az, hogy nem számít, majd lesz megint jobb, kivárom.
 Horváth Ádám a Per Pillanat című előadásban. Fotó: Jókúti György |
A VI. évad táncosairól, Horváth Ádámról, Nagy Emeséről, Veres Flóráról sok nem derül ki ezen az estén, legfeljebb az, hogy lelkesek, naivak és kissé csiszolatlanok, amit Gergye Krisztián elég gyorsan le is vett, így táncos feladatokat szinte egyáltalán nem adott a fellépőknek. Vladka Mala nem szűrte le a nyilvánvaló következtetést, így az ő darabjában transzparenssé válik a táncosok esetlensége. Vladka Mala darabja – a Per Pillanat – különben egyszerű, nem különösebben emlékezetes ujjgyakorlat, melybe leginkább a színpadi szereplők közé beemelt zenész, a mosolygós Mátó Kató energikus dobolása és derűs éneke visz jó hangulatot. Ami ebben a darabban pontot ér, az az, hogy nyilvánvaló, a résztvevők élvezettel vesznek részt benne, ez viszont nem kompenzálja azt a tényt, hogy az összhatás igencsak közepes.
Gergye Krisztián Viktimológia 003.002.001. című darabjában alig van tánc, ehelyett repetitív, unalmas szövegeket olvasnak fel a szereplők fekete fóliában gázolva, miközben parallel módon teljesítik a szöveg idétlen és megalázó parancsait. Vetkőzz fehérneműre, énekelj rángatózva, hagyd, hogy leöntsenek festékkel, töröld fel a hajaddal a festéket! Mindhárman eltérő vérmérséklettel teljesítik a feladatokat, Nagy Emese felfokozott, hisztérikus önátadással, Horváth Ádám rezignáltan gimnasztikázva, Veres Flóra nagyon komolyan. A szöveg persze reflektál a képtelen helyzetre, a szereplők óvják a szüleiket az előadás megnézésétől, és néha kétségbeesetten kifakadnak, hogy ők csak táncosok akartak lenni.
 Nagy Emese a Viktimológiában. Fotó: Kővágó Nagy Imre (A képek forrása: MU Terminál) |
Valóban komoly probléma, hogy egyesek kísérletezgetnek a táncosokkal, és tényleg gondot jelent, hogy számtalan táncos ezt el is várja egy koreográfustól. Egyetlen más műfajban sem tapasztaltam hasonlót: talán azért, mert táncosként fizikailag olyan sok korlátot, szenvedést kell legyőzni, az önfegyelemnek és a fájdalomtűrésnek olyan fokát kell megtanulni, hogy sokaknak egyszerűen nem is tűnik fel, amikor kihasználják, s mindezt a jól megszokott önfegyelemmel, a sokat emlegetett „művészi alázattal” tűrik. Hiszen éppen erről szól a Viktimológia. Fontos problémafelvetés, csak éppen érzéketlen és felelőtlen, ahogyan mindez színre kerül. Az áldozattá válás folyamata egy rafinált, önreflexív játék kereteiben zajlik, melyet a koreográfus vezényel le, de amelybe a szereplők nyilvánvalóan nincsenek beavatva. Így viszont én csak rideg demonstrációt látok, nem pedig előadást.
És hogy mi a módszer? Hogyan lehet bármit megtenni egy fiatal táncossal? Hogyan lehet tárgyiasítani egy emberi lényt? Ennél mi sem egyszerűbb, megy az magától. Van ugyanis egy vadromantikus tévképzet fiatal művészeknél: ha már mindent beleadtam és majd’ beleszakadtam valamibe, akkor az nyilván nagyon értékes alkotás. És minél jobban szenvedek, minél nagyobb önfegyelmet kell gyakorolnom, hogy elviseljem, minél inkább megtörnek és megaláznak, annál inkább lojális maradok a koreográfushoz, mert annál nagyobb művésszé válok a műve által. Ez azonban sajnos nem igaz. Néha a semmiért darálnak be. És néha egyszerűen butaság a lojalitás.
Éppen ezért a banális és üres „szakmai alázatban” való feloldódás helyett a nevetés, a nemet mondás, a blöff-felismerési képesség és a józan ész megőrzésének fontosságára intenék mindenkit. És csak bízni tudok abban, hogy ugyanez volt Gergye szándéka is a Viktimológiával.