Eugène Labiche–Marc Michel: Egy olasz szalmakalap / József Attila Színház
2011.03.22.

Infantilis dilinyó vagy monumentális idiotizmus? A pipacsos olasz szalmakalap az ősbemutató óta, kerek százhatvan éve eteti meg magát egy francia lóval és a mindenkori közönséggel. Nagyon tud valamit a nevettetésről. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.

Kádas József
Kádas József
Persze nem a szalmakalap, hanem akik játsszák, színre viszik Labiche-t. Szalmakalapul sem beszél mindenki. Zsótér Sándor rendező beszél. Nem ez a bohózati nyelvezet a színpadi anyanyelve, de mert kiválón ért shakespeare-ül, brechtül és máshogy, ebben is otthonos. A színészek pedig odaadóan, megfelelő nyelvtehetséggel végzik vele a leckéket, gyakorlatokat. Ki inkább makulátlan kötelességtudással, mint Vándor Éva (Clara), az exéhez férjhez menni vágyó kalaposnő, vagy Dányi Krisztián (Félix), akit háztartási alkalmazottként elfelejtettek bevenni a kalamajka sűrűjébe. Herczeg Adrienn-nek (Anais) a kalapját vesztett kikapós asszonyka, Gieler Csabának (Beauperthuis) az orránál és a kalapnál fogva vezethető férj, Csórics Balázsnak (Émile) a magyar tiszt módjára snájdig csábító főhadnagy szerepében akadnak kiejtési nehézségei, Adorjáni Bálint m.v. pedig ritkán kap labdát.

A törzsgárda azonban talpig Labiche-ban járja. Mindenki másképp, mindenki jól. Ömböli Pál (Bobin): mint egy bánatos fekete paca; de nagyon szeretne ráfolyni az épp ma férjhez menő kuzinjára, Hélène-re, akit Blaskó Borbála a ruhájában feledett tű szúrásától veszkődve alakít, s nem hagy kétséget: akárki lesz a férje, halálra fogja döfögetni jellegtelen szárazságával. Andrássy Máté (Vézinet) rendíthetetlen komédiai süketségének magyarázata, hogy a színész hórihorgas; a legmagasabbak egyike a hazai deszkákon. Aki ennyire fenn hordja a kobakját, nem hallhatja meg, ami egy-másfél méterrel lejjebb elhangzik. Krisztik Csaba (Nonancourt) fenyegető após, miközben külsőre öccse lehetne a vejének. Kabaré közeli biztos egyensúlyozása sokat köszönhet Benedek Mari az ő esetében is remek jelmezének, a népviseleti eklektika virágmintás vidékcsúfolásának. Nem általában a vidéknek, a népnek, a viseletnek jut ki a csipkelődésből, hanem a parlagiságnak, a buta fontoskodásnak – és a póriast a polgáriassal ügyetlenül keverő szabásnak –, amely városban (Párizsban és kültelkein) ugyanígy tenyészik, csak más ruha- és egyéb formákat ölt.

Krisztik Csaba és Blaskó Borbála
Krisztik Csaba és Blaskó Borbála
Fila Balázs (Tardiveau) hagyományosabb eszközökkel pepecselget a vénkisasszony agglegény az önzőségig magának való könyvelő-karakterén, Szabó Éva (Champigny báróné) egy gazdag pálya egészen más színészi eredményeit irányítja át ebbe a térségbe, Kádas József (Fadinard) elég mokány pasas ahhoz, hogy ne csak végigcsinálja, végig is konferálja saját vesszőfutását. Márkó Eszter, Jakus Szilvia, Blazsovszky Ákos egészíti ki a kompániát, melynek ringlispíljét Ungár Júlia dramaturg itt-ott túlspékelt fordítása forgatja, s Tallér Zsófia zenéjének szele is belekap.

A történetről nincs mit mondani, mivel nincs történet, illetve annyi van, hogy ihaj. A járadékból (mint kiderül: nem rosszul) élő Fadinard lova megeszi az ominózus szalmakalapot, mely egy pásztoróra-féleség idejére a liget valamely fájára akasztatott. A párocska, Anais és Émile, nyeregben érzi magát a bűnössel (nem a lóval: Fadinard-ral) szemben, a nej nem is mehetne haza ékes fejfedője nélkül, tehát beszállásolják magukat a főszereplőhöz, amíg az nem szerez egy ugyanolyan firenzei kalapot. Fadinard megpróbálkozik a majdnem lehetetlennel. Akcióját nehezíti, hogy pont ma van az esküvője, és a nyolc konflisra elegendő vidéki násznép, keveset sejtve, de erősen gyanakodva a fejlemények láttán, mindenhová vele tart. A dolgok nem mennek simán, miért is mennének. Kalapkereső emberünk rögvest a volt (kalapos) menyasszonyába botlik, aztán – például – énekművésznek nézik. Satöbbi. A megfelelő kalap onnan kerül elő, ahol kezdettől volt, s ahol a legkevésbé (vagy leginkább) lehetett.

E vígjáték attól szupervíg, hogy Labiche átejtette a ló túlsó oldalára. Ott is van működési felület a poénokhoz, de Zsótér még jobbat húzott, amikor az egész hóbelevancot a túloldalról visszahajította az innensőre. Az innenső lett a túl. (Valóban megesik, hogy ezt-azt a kulisszák fölött dobálnak, s egyet-kettőt lépve esetleg az kapja el, aki szerválta.) Túlzások nélkül ketyeg a túl. Ide már nem pofavágás kell, hanem fapofa. Nem letolt gatya, hanem elrejtett lábszár. Nem száztíz százalékos geg, hanem brahi. Hányadik hajításra akad fenn a kalap egy utcai lámpán? El sem kellene hajítani, de beleállnak. Amikor láttam, másodikra megvolt. Elsőre „vissza a feladónak” címzéssel megszabadultak attól a tárgytól, amelyért két órája folyt a verejték. 

Jelenetkép. Fotók: Puskel Zsolt (A képek forrása: PORT.hu)
Jelenetkép. Fotó: Puskel Zsolt - PORT.hu
A rendező a szinte dimenzió nélküli darabot két dimenzióba helyezte. Ambrus Mária díszlettervének szélesen elnyúló falait Miksa Bálint festette meg. Ajtó, ablak, kép mellett szék, kályha, pianínó is a falra pingálva. És a nyílászárók nem a helyükön, hanem váratlan vágatokban engedik ki-be a mértékkel kergetőzőket. Ha a színészek kipattintanak egy écát, a másikat a fal adja. Az emelhető falak rétegei a vége felé úgy állnak össze gúlában, mint az emeletes esküvői torta színes cukormázas, sokfigurás szintjei. Az első perctől az utolsóig minden készen áll az ünnepre – ezért is cipel magával Nonancourt egy mirtuszfácskát: a művirágipar elborzasztó remekét –, de se ok, se idő nem kínálkozik ünneplésre. A slusszpoén az esküvői fényképezkedés egy fintoros(-falas) változata.  

Zsótérnak és színészeinek sem lehet mindenre ötletük. Helyenként lomha a képletekbe beavató első rész, és ismételgető a fürgébb második. Kilencszáz nézőből harminc a szünetben hazamorogja magát. Nem tetszik nekik semmi. Az ottmaradó nyolcszázhetven közül harmincan jelt adnak hat nyílt színi tapsra. Tetszik nekik minden. Főleg a kalapevő ló – mely játékszer. Farúd a nyele, piros műanyag a feje. Színházszerető ló. A jobb jeleneteket a magasból szemléli. Ha tudna nyeríteni, időnként nyeríthetne is a nevetéstől. 
 
Szerző:  Eugene Labiche,  Cím:  Egy olasz szalmakalap,  Fordító:  Ungár Júlia,  Rendező:  Zsótér Sándor,  Dramaturg:  Ungár Júlia,  Díszlet:  Ambrus Mária,  Jelmez:  Benedek Mari,  Zeneszerző:  Tallér Zsófia,  Zenei vezető:  Gebora György,  Szereplők:  Kádas József,  Krisztik Csaba,  Gieler Csaba,  Andrássy Máté,  Fila Balázs,  Ömböli Pál,  Csórics Balázs,  Dányi Krisztián,  Adorjáni Bálint,  Blaskó Borbála,  Herczeg Adrienn,  Szabó Éva,  Vándor Éva,  Márkó Eszter,  Jakus Szilvia,  Blazsovszky Ákos,  Megjegyzés:  az NKA által nem támogatott