Nigel Charnock – Forte Társulat: Revolution / Képek Ideje - Temps d’Images Fesztivál 2011, Trafó
2011.03.01.

Valahogy így néz ki az a táncelőadás, amelyik magasról tesz az elvárásokra, nota bene a kortárs tánccal kapcsolatos elvárásokra is, s bár végig táncolnak benne, valójában színház. Ha nem is revolution a Revolution, mindenképpen erőteljes energiarobbanás. KRÁLL CSABA CIKKE.

Feltételezem, senki nem gondolta komolyan, hogy Nigel Charnock 1956-ról rendez majd darabot nekünk (?!), s azt sem, hogy négyhónapos itt tartózkodása alatt széltében-hosszában kiismeri a nagy magyar néplelket, ami amúgy is csak szilaj konzervatív ideológusok szürkeállományában állt össze megkérdőjelezhetetlen tudományos konglomerátummá. Továbbá azt sem hihette senki, ha rólunk készít darabot, az végső soron nem önmagáról szól majd, mondjuk úgy, önnön belső forradalmáról. Az előadásnak ugyanis annyi arca van, ahány markáns személyiségjegye Charnocknak. A cinikus, a szentimentális, a hobó, a fennkölt, az érzéki, a dühös, a naiv, a punk, az intrikus, a demagóg, a vicces. Ez mind külön-külön, de leginkább együtt. Ha az előadást a részleteire bontjuk, borítékolható, hogy csalódni fogunk, mert vannak nála sokkal jobb rendezők és koreográfusok is, összességében – „egységben az erő” alapon – viszont nehéz ellenállni a Revolution-nek.

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
Politikum csupán annyi van a darabban, amennyi okvetlenül belekerül, ha egy világpolgár angol úr, aki történetesen koreográfus, előbb ad címet a darabnak, minthogy halvány sejtése lehetne arról, mit is fog koreografálni, ha idejön, de tájékozódásképp beüti azért 1956-ot a Wikipédián. Ám éppen attól brit nemzeti kincs a nevezett angol úr, mert képes kreatívan uralni a helyzetet: így el is jut odáig, hogy népzenébe mixelt puskadörrenéssel, technóba kevert sorozatlövéssel, a „vörösök” (értsd: neonvörösszín-parókások) orosz dalra lejtett táncos „leszámolásával” a „valamikor itt véres dolgok történtek” érzetet elhintse és belesimítsa a szerelmi villongásoktól puskaporos levegőbe. Kezében a nemzeti szimbólumok anyagszerűvé válnak: a magyar zászló háromszínű drapériaként profanizálódik, a himnusz a szkreccselt zenei háttéren át-áttörve muzsikaként lebegteti meg a záró képben a táncosokra szemfedélként boruló fehér lepleket. Az előadásban kellő szikársággal – nem szavalós pózból hirdetve, hanem csak úgy menet közben elmondva – a versek parancsolnak megálljt, komolyabb figyelmet. Radnóti, József Attila, Ady sorai – saját jogon – még a nem színész előadók szájából is elfogadhatóan képesek elhangozni. 

Charnock egy elfojtás-ellenes szabadságharcos, aki kimond és kimondat mindent: agorának tekinti a színpadot. A szereplők különféle felosztásban, váltakozó lendülettel és hévvel ugranak egymásnak, hol tettleg, hol szavakkal (szöveg: Nigel Charnock). Szétspriccelnek a lelátón, benyomulnak a sorok közé, s mintegy cinkosan összekacsintva velünk, leordítják egymást odafentről. Vagy a nyílt színen különböznek össze, mindig megtalálva a módját, hogy a lehető leghatározottabban kifelé játsszanak. 

Lét és szabadság kérdése nem csak Petőfinél forrt szorosan össze a szerelemmel, és itt most megint felsorolás következik: a nagybetűs, a kisbetűs, a beteges, a lázadó, a gyilkos szerelemmel. Mindegyikre akad példa, mindegyikhez íródik történet, ha nem is mindig vérre menő. Mert szeretni kell, szeretni kényszer: a csini Barbie és a sármos Ken is jól tudja ezt, akikkel helyesen elbábozzák nekünk az életü(n)ket, az idealisztikus kezdetektől a kiábrándult végig, pőrére vetkőztetve a játékbabákat, mert az igazság ugye meztelen. Élnek a bábok, csapkod a szó – jaj, pedig mennyivel is könnyebb a műanyagbábok élete!  

Érzelmeket, indulatokat ilyen tömény koncentrátumban hömpölyögni táncszínpadon utoljára klasszikus-romantikus balettekben és az egy időben futószalagon gyártott hősies-hősszerelmes cselekményes tánceposzokban láttam. Ott tejszínhabban, cukormázban megfürösztve, itt humorral és iróniával felpuhítva, de mindkét esetben mértéktelenül. Ami azért is nagyon érdekes, mert a kortárs tánc – a fősodort tekintve – mindig is szembehelyezkedett a konkrét, realista ábrázolással, és tudatosan száműzte a színpadról a mimikát, az érzelmi megnyilvánulásokat. Erre jön egy fickó, aki nemcsak azt mondja a táncosoknak, hogy engedd el magad, szabadulj fel, játssz, mutasd ki az érzéseidet, hanem elvezeti őket (szinte) a ripacskodásig: légy szélsőséges, pózolj, keresd meg a határaidat! Mindezt persze dupla, tripla idézőjelbe téve. Nigel Charnock ilyen irányú kísérletéből legutóbb a Louis Lecavalier-nek koreografált Childrenből kaphattunk – kissé felemás – ízelítőt (a darab 2009-ben készült Edouard Lock hajdani táncos ikonja számára, akinek a neve úgy forr össze a La La La Human Steps-szel, mint Charnocké a DV8-tel). Az viszont némi pikantériát kölcsönöz e mostani bemutatónak, hogy az előadás épp a fizikai színház teljesen más útját járó Forte Társulattal lett tető alá hozva.  
 
Fotók: Puskel Zsolt (A képek forrása: PORT.hu)
Fotó: Puskel Zsolt - PORT.hu
Nagy hangsúlyt kap a zene. Az egyetlen szempont, hogy alaposan korbácsolja fel a néző érzelmeit. Charnock pimaszul, hatásvadász módon úsztatja egymásba a könnyű és komoly műfaj legkülönfélébb (ismert) darabjait: így száll ringbe egymás ellen egy kis baráti ütésváltásra többek közt Ligeti György és a techno, Brahms és Szenes Iván, Marilyn Manson és a magyar népzene. Ha mondhatunk ilyet: koreográfiája igazából a zenének van, a tánc szinte csak leüti a zene által felkínált magaslabdákat. A techno zúzós techno, a rock and roll vérbeli rock and roll, a szentimentális slágereket olykor szinte elmagyarázzák a táncmozdulatok. Charnocknak eszébe sincs eredeti, művészi koreográfiát csinálni. Egyszerűen koreografál, szinte csak alapfogásokat alkalmaz, a táncosokat sorba állítva mozgatja le-föl a színpadon, gátlástalanul rámegy a tutikra, s a végsőkig kiaknázza a helyzetkomikumban rejlő lehetőségeket is. A tánc itt és most számára nem egyéb, mint egyfajta érzelmi és fizikai földrengés. 

Horváth Csaba társulatának oszlopos tagjait (a legjobban táncoló fortés színészeket – Sipos Verát, Krisztik Csabát, Kádas Józsefet, Andrássy Mátét – és Blaskó Borit) színészi feladattal is megkínált vendégtáncosok – Arany Virág, Juhász Kata, Simkó Beatrix, Grecsó Zoltán és Újvári Milán – egészítik ki kerek tízfősre. Színésze, táncosa válogatja, hogy ez a stílus kinek fekszik és kit érdekel igazán, egy radikálisan másfajta alkotómódszerben való megmártózásra viszont kiválóan alkalmas e kitérő. 
 
Szerző: Králl Csaba
Cím:  Revolution,  Rendező-koreográfus:  Nigel Charnock,  Díszlet:  Nigel Charnock,  Jelmez:  Benedek Mari,  Fény:  Payer Ferenc,  Hang:  Kondás Zoltán,  Szereplők:  Andrássy Máté, Arany Virág, Blaskó Borbála, Grecsó Zoltán, Juhász Kata, Kádas József, Krisztik Csaba, Simkó Beatrix, Sipos Veronika, Újvári Milán
Megítélt támogatás: 6 000 000 Ft
Támogató: Kiemelt Kulturális Események Ideiglenes Kollégiuma
A fesztivál megrendezésére (2010)
További támogatás: 25 080 000 Ft
Támogató: Nemzeti Erőforrás Minisztérium
A Forte Társulat 2010. évi működési támogatása (2010) - a megítélt összeg 66%-a