Nicolas Cage

Amikor Nicolas Cage a kilencvenesek derekán nagy lendülettel halálra itta magát egy büdös vegasi hotelben, roppant színészi érdemeit csupán a rosszmájúak merték kétségbe vonni. Pedig hát már akkor is régen közkézen járt annak a tudása, hogy megrendítő hitellel piást játszani az egyik legolcsóbb mutatvány, amit a filmvásznon prezentálni lehet – ám abban a megejtően kisszerű önpusztításban, amit Cage vezetett elő a vodkásüvegek és a rulett-asztalok között, tényleg volt valami figyelemre méltó. S alighanem senki sem tippelt volna arra, hogy e modorosságokra hajlamos, ám kétségkívül képességes férfiú színésszé való felavatása (melyet minden cinizmusunk dacára is a Las Vegas, végállomás Oscar-díjának átvételéhez köthetünk) egyszersmind a frissen celebrált aktor temetését jelenti – ami Cage pályaívén végigtekintve immár nagy biztonsággal állítható.  Hiszen ez a szálfatermetű, villogó tekintetű, balfék-alkatú pacák innentől fogva jószerint felhagyott a színészkedéssel, s inkább agyhalott akciófilmek főhőseként dolgozott, de még ha független(közeli), szofisztikáltabb produkcióban vonult is a vászonra (Adaptáció), akkor is főként campba hajló magánszámaival, bornírt megoldásaival és vicces hisztériarohamokkal vonzotta a nézői tekintetet. S manapság talán már éppen ezekért érdekesek a filmjei: mert hát eltagadható-e az öröm, ha a drogmámorban úszó, egzaltált Cage egy tehetetlen öregasszonyra fog egy behemót Magnumot?

Ron Perlman

Nincs ez másként a legújabb opusz esetében sem, mert ugyan a Boszorkányvadászat tisztességgel felrajzolt kalandtörténete számos látványosságot és különös rémséget vonultat fel, azért a legriasztóbb mind közül bizonyosan Cage rakoncátlanul göndörödő,  Chad Kroegerre hajazó frizurája, amiképpen a nyugodalmasan csordogáló cselekményt is jobbára csupán a hozzá kötődő, túlhajtott színészi momentumok izzítják föl. Látványos akasztással, aztán vérbő mészárlással indul a keresztes háborúk korába helyezett sztori; szügyig gázol a két katonaként szolgáló főhős, Behmen (Cage) és Felson (a masszív állkapcsú Ron Perlman) az ellenséges holttestek között – ámde miután néhány harci maskarába burkolt halottról kiderül, hogy lány volt, elönti őket a szégyen, s inkább az erdőbéli, intimebb borzalmakat választják az Isten nevében kivitt öldöklések helyett. A két kipróbált barátnak egy hintóba zárt boszorkányt kell kolostorba vinnie, hogy ott majd a szerzetesek kiűzzék belőle a gonoszt – ám a hollófekete hajú szépségről némileg nehéz elhinni, hogy sötét erők hordózója lenne, az pedig egyenesen világraszóló ostobaságnak tűnik, hogy ez a csitri volna a felelős a szerte a vidéken dúló pestisjárványért. Miután azonban a hatfősre (Stephen Graham hebehurgya idegenvezetőt, a dán Ulrich Thomsen szigorú lovagot, Stephen Campbell Moore folyton halálra ijedt papot játszik) duzzadt kompánia túljut az útjukat szegényező, s a kalandsztorikból felettébb ismerős akadályokon (legyen szó mohó farkascsordáról, vagy éppen az obligát hídról, amely alig-alig bírja a hintót), világossá lesz, hogy a kezdeti feltevéseknél még sokkalta hajmeresztőbb a helyzet.

A képek forrása: PORT.hu

Aligha tűnik hát újszerűnek a történet, s egyéb téren sem könnyű invencióra lelni. Az adrenalintól duzzadó akciófilmjeiről (Tolvajtempó; Kardhal) elhíresült Dominic Sena ízetlen és jellegtelen modorban dirigál, a kamera a hollywoodi középsúlytól megszokott stílben lendül és forog, a színészi munka pedig a minimumra szorítkozik – távolról kitetszik tehát, hogy tucatmunkát látunk. Ilyenformán viszont valódi érdemként számolható el, hogy a csoport közötti feszültségek elégséges erővel kerülnek a vászonra, s hogy a két főhős  nosztalgikus barátsága hiteles és szűkszavú tolmácsolást kap – az pedig különösen, hogy Sena filmje egynémely morális kérdéssel is számot tud vetni. S bár olykor felettébb unalmasnak tetszik ez az erdei túra, azért javarészt kellemes hangulata van: jól néznek ki ezek a csuklyás figurák a rideg őszi tájban, egyre csak fújja az avart a szél, s hatalmas árnyékokat vetnek az kétségbeesetten markolt, alagúti fáklyák. Matiné-mozi ez, minek mondjuk másnak, s végül is annak megteszi: talán ha lespórolják a zárlatáról azt a megannyi hivalkodó, egyszersmind nevetséges CGI-effektust, vagy netán Nicolas Cage több excentrikus magánszámot kap (vagy olyan mondatot, mint a nyitány egyik mészárlása előtt: „aki kevesebbet öl meg, az fizeti a sört”), akkor talán még szeretni is lehetne. 

Vö. Fáy Miklós: Ördög bújt a gyogyóba 
Vörös Adél: Nicolas Cage megint rossz lóra tett