Büchner: Leonce és Léna / Kolozsvári Állami Magyar Színház, POSZT 2011
2011.02.01.

Büchner objektív okok miatt nem rajzolhatta meg a Leonce és Lénában nyíltan szatirikusan korának társadalmát. Tompa Gábor színházi világában nincs helye a direkt társadalomkritikának, ezért úgy teatralizálja a darabot, hogy a végeredményben desztillálódik a XIX. és a XXI. század. PAPP TÍMEA CIKKE.

Az előadás műsorfüzetéből kiderül, hogy Tompa Gábor kétszer már majdnem színre vitte Büchner Lustspieljét (a félreértések elkerülése végett használjuk a magyar komédia megnevezés helyett inkább a német kifejezést): első alkalommal 1982-ben Marosvásárhelyen, 1985-ben pedig Piatra Neamţon. A második meg nem rendezésről elmondja, hogy azt erőteljesen politikus előadásnak szánta: díszletként a berlini fal állt volna egyik oldalán vakokkal és félszemű szertartásmesterrel, a másikon hideg, akváriumszerű világgal, babaszerű alakokkal, vacsorához terített asztallal. A produkciót azonban betiltották, még a főpróbáig sem jutottak el. 

Váta Lóránd
Váta Loránd
Tompa szerint a Leonce és Léna a helybenjárás forradalomként való megideologizálásának darabja, amit nem csak az elmúlt húsz év eseményeiben lát. A rendező azt mondja interjúkészítő dramaturgjának, Visky Andrásnak, hogy azt a fajta elkeseredettséget érzi, amit talán Büchner is érezhetett, ugyanakkor a kultúrába, szűkebben fogalmazva a színházba vetett hitét egyszerre jellemzi a kiábrándultság és a remény. Így fejezi be Tompa a beszélgetést: „Sok szempontból örülök, hogy idáig tolódott az én Leonce és Léna előadásom, mert miközben nagyon erős lett volna, úgy érzem, a nyolcvanas években ez a berlini falas változat, de a politikai színezet sok mindent eltakart volna és felmentett volna abból a világból, ami felmenthetetlen, és most is az. Valószínű, hogy illúziótlanabb és kétségbeesettebb is ez a megközelítés, hiszen nincsenek világosan szembenálló felek, mint akkor voltak, de éppen ezáltal reményt is többet tartalmazó előadást szeretnék.” És akkor itt akár be is fejezhetnénk az írást, mert valószínűleg ennél pontosabban egy néző nem tud fogalmazni. De hogy látja-e a reményt?

A múlt és a jelen illúziótlanságát látja, azt, hogy Büchner és Tompa azonos hangot megütve az abszolutizmus és a mindenkori hülyeség ellen tiltakoznak, és ahogyan Büchner desztillálta kora társadalmát, úgy desztillálja Tompa a sajátját a mindenkori absztrakt tézisek és leegyszerűsített típusok paródiája mentén. S ennek a húsbavágó humora működik, ugyanis kacagni lehet az előadáson. Sokszor és sokat. Nem röhögni, nem mosolyogni, hanem derűsen nevetni. (Talán ez a remény?) Egy helyütt azt írják a drámáról, komikuma a gyűlöletből jött létre. Akkor Tompa nagyon nem szeretheti azt, ami körülötte van, ezért jelentésvesztett mindegyik alak a színpadon: üres teremtmények, akik csak a dramatis personae szintjén, nem egyéniségként léteznek, nem többek, mint valamilyen elvárt/ráaggatott normának megfelelően viselkedő üres bábok, akik maszk nélkül is marionettek csupán.

Viola Gábor és Bodolai Balázs
Viola Gábor és Bodolai Balázs
Úgy élnek, mint akik kiestek a történelmi időkből: kvázi XIX. századi jelmezek, még előbbi fehér, rizsporos parókák, fehérre festett arcok, a kecses bútorok és a stukkók is a tűnt romantikából kerültek ide, a játéktér lepattogzott zöld fala, a halványan látható fürdőző nőalak, a kitört üvegablakok, azonban egyszerre idézi a neorealista olasz filmek lepukkant házait, a squatnak is alkalmas helyet, az objektív okok és az egyszerű nemtörődömség miatti elhanyagoltságot. Carmencita Brojboiu látványban summázza a rendezői víziót.

Büchner dramaturgiája egykor rendkívül radikálisnak számított, s ezzel nem csupán arra utalok, hogy számos vendégszöveget használt, hanem arra is, hogy tulajdonképp kiiktatta a cselekményt ebből a Lustspielből, és csak a maszkokkal, az uralkodói és alattvalói maszkokkal foglalkozott. Ilyeténképp pedig tökéletesen passzol a darabválasztás a Tompa-oeuvre-be, aki a manapság sokak által oly nagyon hivatkozott szerzői szándéknak megfelelően azt a valóságot rajzolja meg – nem kevés bohócériával –, amelyet csakis önmaga paródiájaként vagy szatírájaként tudunk értelmezni.

Ennek megfelelően lehet rózsaszín kezeslábast hordó, nagyra nőtten bárgyú óriáscsecsemő a király (Váta Loránd fizikai színházi teljesítménynek is értelmezhető mozgásában), akire kényszerzubbonynak is beillő palástot adnak mindennemű alkalmazkodásra azonnal kész alattvalói, és érkezhet a commedia dell’artéból a burleszkfilmek érintésével a megfelelni vágyó nevelőnő és a kötöttségektől őrülten szabadulni vágyó Valerio. Varga Csillát és Viola Gábort a túlzott smink és a komolyan vehetetlenségüket hangsúlyozó külső karakterjelzések – Miss Röfi-s orr, színesre festett haj, teljes mellkast beborító ördögarc, kinőtt és életkorilag nem passzoló kék habos-fodros ruhácska – segítik. 

Györgyjakab Enikő. Fotók: Bíró István. A képek forrása: Kolozsvári Állami Magyar Színház
Györgyjakab Enikő. Fotó: Bíró István (A képek forrása: Kolozsvári Állami Magyar Színház)
Az ő földhözragadtságukkal szemben a darab másik párja, a címszereplő Leonce és Léna a tökéletesen éterit, a végletekig szentimentálist – és még egyszer: azzal egy időben annak idézőjeles olvasatát is – adják. Bodolai Balázs kimért, álmodozó, szomorún csillogó szemű hercege a felszínen rezignált, a mélyben csupa elfojtott szándék és tett, s ebben rejlik veszélyessége: mert ugyan bele lehetne szeretni semmi perc alatt ebbe a Leonce-ba, hiszen önállósulási, egyéniségkereső vágyával bírja szimpátiánkat, de ugyanolyan üres frázisokat puffogtat, mint azok, akik ellen lázad. Nagyvad, csak épp játékbabából gyártották. Ennek esszenciáját adja az a jelenet, amikor közel életnagyságú bábjával táncol. Györgyjakab Enikő mesekönyv szépségű Lénája lebeg, zöld-fehér ruhájában, virágaival, tipegésével, szentimentálisan olvadozó és csipogón kíváncsiskodó hanghordozásával a zenedobozokban táncoló balerinákra hasonlít.

Íme tehát a büchneri automata, amelyben művészet és gépezet, a játékosság és a komor valóság egyesül. S teszi mindezt annyira élethűen, hogy amikor azt hinnénk, a maszk alatt ember van, hát kiderül, a maszk alatt is maszk lapul. Építsünk hát színházat az előadás végén bábuszerű pózba merevedett, hústalan, vértelen, gondolattalan, érzéstelen bábuként földre fektetett „lényeknek”? Amíg maradnak hús-vér, gondolkodó-érző építők, a válasz egyértelmű igen.
 
Szerző: Papp Tímea
Szerző:  Georg Büchner,  Cím:  Leonce és Léna,  Rendező:  Tompa Gábor,  Díszlet- és jelmeztervező:  Carmencita Brojboiu,  Dramaturg:  Visky András,  Zene:  Vasile Şirli,  Koreográfus:  Florin Fieroiu,  A rendező munkatársa:  Albu István,  Szereplők:  Váta Loránd,  Bodolai Balázs,  Györgyjakab Enikő,  Viola Gábor,  Kató Emőke,  Varga Csilla,  Bíró József,  Orbán Attila,  Keresztes Sándor,  Sinkó Ferenc,  Szűcs Ervin,  Salat Lehel,  Laczkó Vass Róbert,  Balla Szabolcs,  Fogarasi Alpár,  Kántor Melinda