Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MI VAN AZ AJTÓ MÖGÖTT?

Zalán Tibor: Az aranykulcs / Stúdió K Színház
2010. dec. 19.
Burattino kalandjai egy titokzatos ajtó köré szerveződnek. Zalán Tibornak az Aranykulcsocska című Pinokkió-parafrázis nyomán írt meséjében is ez a fő motívum. Fodor Tamás rendezése érzékenyen bontja ki belőle a (báb)színházi metaforát – nem csak felnőtteknek. MIKLÓS MELÁNIA ÍRÁSA.

Nagypál
Lovas Dániel, Nagypál Gábor, Burattino, Tortilla és Homonnai Katalin

Burattino, a fabábu története nem tartozik a cukros-habos gyerekmesék közé, mint ahogyan Carlo Collodi Pinokkiója sem. A Stúdió K előadásának színlapján „faragatlan faragott”-ként jellemzett főhős sok mindenben emlékeztet több mint fél évszázaddal korábban született őséhez – annak köszönhetően, hogy írója, aki erről vallomást is tesz az előszóban, „olvasta” a népszerű könyvet, ám elveszítette azt, így új kalandokat gondolt hozzá Pinokkió, avagy a fabábu (olaszul: burattino) történetéhez. Mindkét mese főszereplőjét élettelen fából faragták, hosszú az orruk, s a rosszalkodás vágya indítja őket útnak, hogy a szinte azonos forgatókönyv szerint zajló események során – hasonló helyszíneken, hasonló szereplőkkel találkozva és hasonló fordulatok mentén – megbűnhődve engedetlenségükért szófogadó gyerekként térjenek vissza nevelőikhez, s elnyerjék méltó jutalmukat.

Bár a Disney-rajzfilmek által befolyásolt ízlésünk és a meséből készült egykori szovjet tévéfilm retró-nosztalgiája miatt hajlamosak vagyunk elfeledkezni róla, Alekszej Tolsztoj 1936-ban írt Aranykulcsocskájának motívumai a két történet látszólagos, illetve látható (inspirációs forrásában az eredeti mesében visszakereshető) azonossága ellenére is hangsúlyosan mások. Egyrészt a hazája természet-tudományos irodalmának előfutáraként elhíresült szerző sokkal kegyetlenebb világba veti bele Burattinót, ahol nem feltétlenül kell rossz fát tennie a tűzre ahhoz, hogy horrorisztikus szituációkba keveredjen (gondoljunk csak a pókhálós pinceotthon odújában rejtőző patkányra, aki torkon akarja harapni, az őt üldöző buldog rendőrkutyákra, a dobermann detektívekre vagy Carabas Barabas hétágú korbácsára, amellyel igazgatóként a bábszínészeit fenyegeti). Másrészt a mese nem a büntetésközpontú nevelés hatékonyságának parabolája, amelynek tanulságaként a fabábu igazi gyerekké változik; tétje éppen a szorongáskeltő világ ellenében biztonságot és harmóniát jelentő közösségi életforma megtalálásában és felmutatásában van.

Nyakó
Alissa, Basilio és Burattino. A háttérben: Nyakó Júlia, Hannus Zoltán és Nagypál Gábor

Ezért nem mindegy, hogy mi van a titokzatos ajtó mögött, ahol kalandjai végén Burattino előtt feltárul a kincs, amelyről Carabas Barabas is csak annyit tud, hogy csengő-bongó hangokat hallat. Zalán Tibor dramatizált meseverziója Az (egyetlen) ajtóra s a hozzá tartozó (egyetlen) aranykulcsra irányítja a figyelmet, s néhány alapmotívum köré sűrítve szelektál a szerteágazó tolsztoji történetből. A cselekmény tehát az eredetihez képest jócskán leegyszerűsített formában halad rejtekajtótól rejtekajtóig, lehetséges félelmetességét pedig jó ritmusban adagolt nyelvi humor oldja.

A „faragatlan történet” elején a fatuskóból szinte magától életre kelt Burattino magányosan és korgó gyomorral évődik a falra festett tűzhelyet őrző-védő pókkal, amikor orrával véletlenül beszakítja a vásznat, amely mögött megpillantja az ajtót. A bábu, aki nem tehet hosszú orráról, hiszen ugyanúgy „születési adottsága”, mint testének anyaga, unalmában indul útnak, és mert éhes. Carabas Barabas bábszínházában nincs előadás, az igazgató jajveszékelve kesereg, hogy éhen fognak halni és megszöknek a bábjai. A róka és a macska mai kisvállalkozók módijában vágják át hősünket, hiába figyelmezteti nyikorogva a fogadó új cégéreként a rézkakas. Egy denevér, aki sorstársára ismer a fejjel lefele lógatott bábuban, a kékhajú lány házába röpteti, majd amikor Burattino könyörögve kéri, hogy menekítse meg a tisztaság- és tornamániás Malvina lányos treníroztatásaitól, a szolgálatot teljesítő denevér nem tér el a szabályzattól, s retúrjáratként visszaviszi őt a fogadóba. A ravasz róka – miután elhitették Burattinóval, hogy az elültetett aranyai kikelnek majd a földből – társát is elvermeli, és meglép a teljes haszonnal. Carabas Barabas fröccsé „nemesíti” a tó vizét, hogy leitassa lakóit, és visszakapja az aranykulcsát. Burattino barátaival közösen győzi le az ellenséget, s a mese végén velük együtt lép át az ajtón.

A Stúdió K előadása a társulat és a szerző gyümölcsöző együttműködésének újabb bizonyítékaként szinte a legvégéig képes úgy finomítani és árnyalni a meséből kidomborított kérdéseket, hogy azok egyszerre több korosztályhoz is szólnak. A verses-rímes zaláni szöveg nyelvi játékossága jól passzol a folyton fecsegő („És ha fából? Kinek fáj az?”) főhős, „buta tinó” karakteréhez, a pajtási gúnyolódáson túlmutató élcek („Beszélj, különben utállak.”) azonban a felnőtt nézőket szórakoztató kiszólásokként jelentésesek. Ezek között vannak aktuális közéleti utalások („– Önök rablók. – Nem, csak szimpla kisvállalkozók.”), szituációs poénok („Elvitte a cica a nyelvedet?”), intertextuális játékok („Bácsi kérem itt, e gyönyörű bábszínházi téren / ne tessék engem tűzre vetni / belőlem nem lesz a végén mosolygós vekni”), kiforgatott közhelyek („A helyzet kulcsa egy kulcs.”), korosztályi szleng (ábécés, „cédées” könyv), álbölcsességek („Sok fordítva járó ember él a földön.)” stb.

Jelenet az előadásból
Burattino, Malvina és Pierrot (A képek forrása: studiokszinhaz.hu)

A színpadi megvalósítás nem pusztán összehangolt szimbiózisban él a szöveggel, hanem mederben tartja és ellensúlyozza annak többértelműségét. Németh Ilona és Bodor Kata összetéveszthetetlenül karakteres bábjai, a társulat kivételes technikai felkészültsége és összjátéka, a nagyszerűen egyénített karakteralakítások – amelyek közül különösen felejthetetlen Alissa róka és Basilio kandúr kettőse Nyakó Júlia és Hannus Zoltán megformálásában, a verseket daloló szerelmes költő Lovas Dániel bábjátékaként valamint a kissé tétován rakoncátlan címszereplő, akit Nagypál Gábor kelt életre sokszínűen – élvezetes pillanatokkal ajándékozzák meg a nézőt. A jelenetek egyszerű tárgyakhoz köthetők, amelyek többféle funkcióban is játékba kerülnek. Ilyen például az előadás szimbólumává váló kályha, amelyet először a konyhai falvédőre hímezve látunk meg, aztán a kicsinyített, de valódi másában Carabas Barabas akarja meggyújtani Burattinót, végül a kályhacsőből előtörő füsttel győzik le hőseink az ellenséget. A napernyő-váz is tökéletes cégértartó a fogadóban, de akasztófaként, később nyitott állapotban mint tó, majd csendbiztosi tüzérségi pajzsként is jól teljesíti feladatát.

Fodor Tamás – elsősorban gyerekeknek szóló – rendezése ezúttal sem rejti véka alá, hogy hogyan születik a színház. Nemcsak a bábozók szereplőből segítővé való ki-belépegetése, a hétköznapi tárgyakból ötletesen felépülő látványvilág, a színen átalakuló díszletelemek vagy a helyszínenként változó mini-színpadok mozgatása hat vallomásszerűen, hanem a bábszínház működését őrző-védő, a játékot zajkeltéssel és zenével aláfestő zenész jelenléte is. Spilák Lajos afféle krónikásként énekben is összegzi a történéseket, és sokféle hangszeren kíséri a Monori András zenéjére dalra fakadó szereplőket. Ám leginkább a háttérből teremti meg hangkulisszájával a teljesség érzetét.

Ezért nem véletlen, hogy hőseinkre a titokzatos ajtó mögött csengő-bongó „zene-zen” vár, s a hit, hogy „aranyból lesz a dalunk, ha együtt dalolunk”. Nem vagyok benne biztos, hogy csak a felnőttek érzik az utópia mögött rejlő feloldatlan hiányt.

Vö. Csáki Judit: Két estém otthon 
Stuber Andrea: A falvédő titka 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek