A Judafest programsorozat a pesti zsidó kultúra hagyományos ünnepe, ahol zenés, színházi és képzőművészeti események sora szolgálja azt, hogy fürdőzhessünk, vagy legalábbis pancsolhassunk a hazai és izraeli, kortárs zsidó kultúrában. A Zsidó Gyerekszínházi Napokra két izraeli és két magyar zsidó színház előadásait hívták meg a rendezők, de volt kézműves műhely, jelmezes játék, mesekoncert, tánctanulás, egy kis giccspiac meg ingyen csokoládé revü is.
Egy random lemerülésre beneveztünk a gyerekkel, és nem csak azért, hogy megtapasztaljuk a színháztörténeti tényt, miszerint a mai izraeli színház nem a második világháború előtti, európai jiddis színjátszásra épül. Hogy a mai izraeli színházat a gyerekszínház mennyire tükrözi, arról nem kaptunk átfogó képet, de azt azért megtudtuk, hogy a történet szerint a héber nyelv ápolását előtérbe helyező, Nahum Zemah alapította varsói és bialystoki zsidó színházakból alakult, majd 1917-ben Moszkvába költözött és Sztanyiszlavszkij által felkarolt csoport, a Habimah néven létrejött moszkvai héber színház köpönyegéből bújt elő a modern szcéna. Ám mi, nagy örömünkre, több rokoni szálat fedeztünk fel a nyugat-európai kortárs táncszínházi hagyományokkal is. Az egykori moszkvaihoz képest az izraelinek persze nem lehetnek komoly nézettségi gondjai, mert ott legalább annyian tudnak héberül, mint jiddisül, ráadásul eredeti darabok mellett fordítások is állnak rendelkezésre, még a Grimm-mesékből is. Nekünk sem okozott gondot a megértés, mert a gesztusokon és a táncmozdulatokon kívül magyarul mesélő hang segítette a befogadást. Mindenesetre megállapíthatjuk, hogy az izraeli gyerekszínjátszás legfőbb erénye a beleszőtt táncjátékon, az „eszköztelenségen”, és a jó zenén kívül az interaktivitás lehetősége, és az, hogy a kis nézők permanens zajongása senkit nem zavar.
A Bámá Társulat két import előadását láttuk egy napon belül. A 2006-ban Nima Jacoby táncos-koreográfus, valamint Israel Bright író és zenész által alapított társulat a semmiből illetve nagyon egyszerű eszközökből teremt színházat. Kartondobozok, környezetünk egyszerű tárgyai és háztartási eszközök lesznek a klasszikus mesék plasztikus kellékei. A tánc balett, kontakt és egyéb modern tánc (hip-hop, funky) elemeket egyaránt tartalmaz, s nemcsak értelmezi, de el is emeli a színpadi térből a lineáris történeteket.
 Jelenet a Hamupipőke tánca című előadásból |
A Dobozok című mesejátékban a díszletként és játéktérként is funkcionáló kartondobozok mindegyikében egy-egy kisebb világot rejtettek el, amelyet a darab során újabb meglepetéseket okozva kicsomagolnak. A történet egyszerű: két gyerek (Ophir Nadjari és Nima Jacoby színész-táncosok) betéved egy raktár udvarára, ahol minden unalmasnak és ziláltnak tűnő dobozt megtöltenek fantáziájuk játékaival. A dobozokba előre elrejtett meglepetéseknek köszönhetően a néző szeme előtt történik meg a varázslat. Hol hungarocell hóvihart rejt a doboz, és a sarkvidéket idézi a játék, a tánc, hol egy műfüves, virágos sziget bomlik ki a papundekliből, köré tengert teremtenek a mozdulatsorok, máskor egy holdjáró jelenetet láthatunk dobozba zárt csillagfénnyel. Valóságos vidámparkká válik a két tucat kartondoboz, és a beléjük zárt titkok mellett szinte alig lesz jelentősége a két kekszéhes szivacsbohóc figurának, akiknek a párhuzamos története nem is klappol teljesen a gyerekek raktárbeli kalandjaival. Az ötvenperces előadás végén a gyerekek rábeszélik a szemeteseket, hogy ne vigyék el a dobozokat, hiszen a játszóteret tennék tönkre. Így aztán minden gyerek könyörögni kezd a kísérőjének, hogy otthon ne dobja majd ki az új tévé, hűtő, vagy mikrohullámú sütő csomagolását.
A Hamupipőke tánca című előadás a Grimm-testvérek meséjéből merít, de meglehetősen haladó felfogású, ami a társadalmi nemi szerepeket és a családi munkamegosztást illeti. Nima Jacoby itt is főszerepben piruettezi végig az előadást Prokofjev balettzenéjének eredeti változatára, miközben minimum két óriásbábot mozgat virtuóz módon, melyek a rút mostohanővéreket hivatottak eljátszani. Oron Dahan a táncoló herceg, máskor meg élőben alázenél a darabnak egy elegáns fekete zongorán. A színpad közepén takarítóeszközök, gumikesztyű, vödrök, partvisok, felmosók: ezeknek később mind érdekes szerep jut. Hamupipőke táncol velük, élőlényekké változtatja őket, megkérdezi a közönséget, mire lehet jó még egy füles műanyag lavór. A főszereplő egy ábrándos lány, akit nem érdekel különösebben a házimunka, inkább eltáncolja az időt, és ezért haragszik rá a mostoha. Minden élettelen tárgyat táncmozdulatokkal kelt életre. Nincs különbség a padlótakarítás és a herceg bálja között: a főhősnő mindenben jól érzi magát. Az élet szeretete és az optimizmus árad a játékból, s közben megtanít, hogy a döntés szabadsága a legfontosabb. Ne feledjétek, minden kisfiú herceg és minden kislány Hamupipőke, mondja végül a mesélő hangja, de mi már tudjuk, hogy később mégis az válik belőle, amit ő maga szeretne. Hamupipőke nem véletlenül, hanem szánt szándékkal hagyja ott a cipőt, hogy megtalálja a herceg és a kuncogó közönséggel végig próbáltathassa azt. A boldog végben pedig közösen takarít palotát férfi és nő, nincs többé házimunka-rabszolgaság.
A budapesti Gólem Színház és a Babos Bábos Társulat Ádám világgá megy című kétrészes mesejátékának a „Vizes” részét néztük meg. Noé bárkájának, meg Rebeka és Izsák egymásra találásának a története Ascher Goldschmidt zenéjével, Pásti-Kovács Nóra dalszövegeivel, Babos Eszter és Bíró Brigitta bábjaival, Borgula András rendezésében. A darab a nemrégiben megjelent (helyben is kapható volt) Ádám Világgá Megy című, tíz bibliai mesét tartalmazó mesekönyv adaptációja, amelyet Szokács Eszter írt és a Gólem Színház adott ki. Az interaktív bábjáték során az állatok egymás közti kommunikációjából és Noé meg családja egymáshoz, a bárka lakóihoz való viszonyából számos alapvető értéket ismerhetnek meg és fel a gyerekek. Az összezártság, a negyven napos vízi utazás végül is jó alkalom az összeférhetetlenség felszámolására. Tanulságos a történet és a teve is nagyon vicces báb, azonban a minimáldíszlet, amely ismét csak kartondobozokból áll, a jelzésszerű jelmezek, az egyszerű történetvezetés már egy kicsit felébreszti bennünk a vágyat a csipketerítős, jelmezes, élő klezmerzenés, temperamentumos jiddis színjátszás után.
Az előadások utáni Antré Tánciskola foglalkozások Orosz József és Romvári Anna táncpedagógusok vezetésével minden előadás után „más világba” kalauzolják a gyerekeket. Van a választékban dzsungeltánc Shakira zenéjére a papírmasé tűz körül (és nem kell felszisszenni, mert úgy tűnik, hogy az énekesnő Izrael-ellenes megnyilatkozása csak urbánus legendaként kering). Van rákendroll tanulás Elvisre, vadnyugati country választható jelmezekkel. De sehol egy valóban más, egy diszkón kívüli irányzat, mondjuk hóra, vagy egy szál hegedű a magnó mellett, amire ropni lehet, egyszóval nincs zsidó népzene. Jóllehet maradiság számon kérni egy modern színházi fesztiválon az autentikust, azért lehetne azt úgy beleszőni, hogy érdekes és progresszív legyen.
A Cukrock együttes Sári és Samu, a betűk álmodói című mesés koncertje olyannak tűnt kicsit, mint egy gyerekek számára rendezett Eurovíziós dalfesztivál. A zenekar kétségtelenül rendelkezett népzenei alapú tudással, de úgy tűnik, a Papp Rita-féle csacska-rákendroll a felvett fő irány. A csoda és az ész birodalmáról szőtt zenés történet, melynek során még a héber betűkkel is megismertették a nézőket, a kicsiknek azért bejött. A recenzens meg legfeljebb füstölög magában egy kicsit és még mindig örül, hogy nem a Ha én gazdag lennék…-et dudorássza a gyereke összegzésül, hanem színházat akar rendezni dobozokból.