 Jelenetek az előadásból |
Kovács Gerzson Péter koreográfus – a TranzDanz huszonhárom évvel ezelőtti létrehozója – munkáinak alapvetése a formabontás és a permanens lázadás. A Honvéd Táncegyüttesből, a hagyományőrzés számára szűk kereteiből kiszakadva alkotta meg első TranzDanz művét, a Transztáncot (1987), elmosódottá, eksztatikussá fokozva a folk alapokat, töredezetté téve a jelenetfűzést. Majd fokozatosan rontotta le a néptánc elemeket, míg a felfokozott, duhaj tempó megmaradt. Forradalmi alkotása, az Ideiglenes cím (1991) komplexebb módon már konkrét társadalomkritikát is tartalmazott. A férfivilágot szürreálisra festő, táncosokkal, zenészekkel és színésszel, szöveggel létrehozott előadás ereje a későbbi, 2007-es TranzDanz „világtalálkozóra”, azaz húsz éves jubileumra készült felújításban is bőven megnyilatkozott.
A nyilván keleti hatásoknak is (például Min Tanaka kurzusai) köszönhetően, többnyire képzőművészeti alkotások, irodalmi művek, vagy filozófiák ihlette későbbi előadások között aztán található olyan, amely a roncsolt táncnyelvet az emlékezet szűrőjén keresztül meditatívabbá formálta. A Tranzit című opusz, amely az utolsó TranzDanz trilógia első darabja, és amellyel a társulat a Trafóban debütált (2004), már bőven megelőlegezte ezt a mostani, látszólagos eseménytelenséget a színpadon.
Az idő megszűntének a metaforája, a felejtés elbizonytalanító, kiürítő ereje, ugyanakkor a már beépült, meglévő tudás közötti feszültség tánca a fehér jelmezeknek és a már nem a színpadon zajló, viszont külön a darabhoz készült zenének köszönhetően sajátosan elmélyült mozgásművészetet eredményezett. A trilógia következő része, a Bankett (2006), már arra volt bizonyíték, hogy sem a hagyományban, sem a kortársban nem szeretne elkövesedni a tánc, és dj-pulttal a háttérben, egy nosztalgikus osztálytalálkozót idézve erősen ironikussá vált. Önkéntelenül reflektált a nemzeti érzés erősödésére is, ismét a kurzustánc, azaz a folklór legszebb elemeivel: Kovács Gerzson Péter bármikor szívesen visszanyúl az ősi forráshoz, hogy merítsen belőle és bátran magához, a korhoz passzítsa azt.
A megelőző művek és az alkotói folyamatok ismeretében válik igazán érthetővé a Szimultán ablak, amely ismét a táncművészet erejének felmutatása a kornak. Mondhatnánk úgy is, hogy egy feltartott középső ujj a művészet szabadságát mindenféle nem esztétikai, hanem kurzus alapon értelmezők felé. Kiszakítva időből, térből, puszta dekonstrukcióként is értelmezhető, amely azonban egyszerre operál a KGP által annyira kedvelt anti-mítoszteremtéssel, az archaikus kultúrákat felidéző mozdulatokkal és a globalizált világ jelképeivel.
Három táncos mozdul a színpadon, éppen csak annyira, mint szürreális álmainkban a görög szobrok. Egymástól független három ablak a világra, három karakter, amely ugyanúgy „nem táncol”, ám nem azonos tempóban és időben. Kántor Kata, Bora Gábor és Katona Gábor meggyőzően felkészült táncosok. Visszafogott mozgásukat kín látni eleinte annak, aki hozzászokott szédítő tempójukhoz, akár a TranzDanz darabokban is. Megfeszített munkát végeznek, hogy fennmaradjanak a színpad és az ott megjelenített lét felszínén. A két férfitáncos mint kőbe zárt body-builder test tekereg, néha, groteszk nyomokban emlékeztetve a néptáncra, amely viszont teljesen felszívódott a darabból. Kántor Kata pedig jelenlét fesztivált tart, szinte posztmodern Kőműves Kelemennéként tartja össze koncentrációjával a szemünk láttára szakralizálódó darabot.
 Fotók: Puskel Zsolt – PORT.hu |
Az improvizáció a TranzDanzra nem jellemző módon most kevésbé bő teret kap, a klasszikus zenei bázison készült kortárs zene, Dj Wondawulf alkotása úgy fogja össze az egészet, hogy jóval több teret enged a gondolkodásnak, miközben szervesen összefonódik a koreográfiával, amely lerombolja a lineáris időt. Vivaldi (Gloria RV 589) Allegrójába zajok vegyülnek, ahogy a folyamatos mozdulatok ritmusa is megtörik. A hús-vér szobrok, azaz a táncosok visszaverik egymás mozdulatait, de úgy, mint egy prizma vagy egy darabjaira tört tükör, a fénnyel koncentrálttá tett tér minduntalan elmozdul, szétcsúszik, gomolyog, elveszti a határait, eltűnnek a szemünk elől a táncosok is, pedig ott vannak.
Marad az élmény, amely egy egészen másfajta, számunkra nem megszokott harmóniafogalmat kódol. Nem a beletörődésről vagy a visszavonulásról mesél az ablak szelleme, hanem a kollektív átlényegülést, az eggyé válást állítja fényként az alagút vége elé. Mert minden egész eltörhet ugyan, de a mozdulatokban megőrződik a jövő, csak emlékezni kell rá. Az ötvenes évek lázadó japán táncirányzata így válik hungarikummá, és ez bizony interkulturális varázslat.
Vö. Králl Csaba: Testbe rejtett idézetek
Barbarics Zsófia: Időtlen térben
Horeczky Krisztina: Bátor nyúl a cilinderben