Lucien Hervé 100 / Szépművészeti Múzeum
2010.12.09.

Tiszta, nyugodt, kiegyensúlyozott… fegyelmezett, feszes… lényegre törő, pontos és kidekázott, mint egy matematikai képlet vagy zenei ütem. Ilyesmik jutottak eszembe a Szépművészeti Múzeumban Lucien Hervé kiállításán. IBOS ÉVA ÍRÁSA.

Lucien Hervé: Párizsi ablakomból, 1974
Lucien Hervé: Párizsi ablakomból, 1974

Szívesen dicsérgetjük egy-egy fotó kapcsán a szem és a reflexek képességét, amelyek persze döntőek lehetnek (főleg a sajtófotózásban), de erre a kaptafára mégsem húzható rá minden jó kép. Az építészeti fotónak például kifejezetten árt a gyorsaság, itt ugyanis a kivárásra kell játszani, a megfelelő évszakra, napszakra, időjárásra és főleg fényviszonyokra. Mondhatnánk, hogy erre nincs szabály, mert az alkotói szuverenitás diktál, de ez nem igaz. A téli hótakarós vagy őszi esős városképek például nem az épületekről szólnak, s a déli verőfény és a homályos este is csak igen válogatott esetekben alkalmas a láttatásukra.

Ami viszont nincs az időjáráshoz kötve, az a határozott világkép, amellyel a fotográfusnak mindenképp rendelkeznie kell, mert bármilyen furcsán is hangzik, az épületekről sem árt – az esztétikai megközelítésen túl - gondolni valamit. Susan Sontag ezt úgy fogalmazta meg, hogy a fénykép nem pusztán rögzíti, hanem értékeli is a világot.

Lucien Hervé is értékel, miközben rögzít, mégpedig úgy, hogy az épület lelkét adó szabályt és rendet mutatja meg. A kiállítás nyitóképein például az Eiffel-toronyét, amely nála nem a látszati valóságba kapaszkodik, mert nem a jól ismert sziluettet, hanem a vasháló belsejét fényképezte. A szerkezet kaotikusnak tűnik, de ki merné ugyanezt állítani magáról a toronyról, a stabilan magasba törő szimmetrikus konstrukcióról?

Nem csak ez a sorozat, de a többi is absztrakt képnek tűnik elsőre, pedig semmi más nem történik, mint hogy Hervé a valóság rejtett arcát láttatja. Föltehetően a le thoronet-i cisztercita apátság oszlopsora se annyira szálfaegyenes, s a jaipuri csillagvizsgáló sem olyan fenséges, mint Hervé képein – illetve, dehogyis nem, hiszen a fotográfus optikáján keresztül annak látjuk. Egyébként nem is emlékszem olyan felvételre, amelyen az épület egésze volna látható, csak olyanokra, amelyeken a részletből világlik ki az egész törvényszerűsége, mintha csak azokat az ütemeket hallanánk egy zenéből, amelyekből a főtéma kikerekedik. Nincs bevezetés és lecsengés, csak drámai sűrítmény - feszülő átlók és szurokfekete árnyékok.

Lucien Hervé:
Lucien Hervé: Lakóegység. Nantes, Rezé (építész: Le Corbusier), 1955

Főleg az építészetfotóst tiszteljük a matuzsálemi kort megért, három évvel ezelőtt elhunyt Lucien Hervében (akit kereken száz éve Elkán Lászlóként anyakönyveztek Hódmezővásárhelyen), de most, az évforduló alkalmából a teljes életmű keresztmetszetét kapjuk. Például utazásai alkalmával készített utcaképeket és portrékat is, amelyeket ugyanazzal a lényeglátó, cseppben a tenger szemlélettel készített, mint az épületfotóit. Még egy hátakt is szerepel a kollekcióban, amelynek abban van a különlegessége, hogy abszolút erotikamentes, mivel Hervé a lapockák domborulatában is elsősorban a test vázszerkezetéből fakadó logikát ragadja meg.

Hervé még az arcképeket is leszűkíti a beszélő részekre. Corbusier egyik portréján például az építész kavicsot tartó, tapogató keze a főszereplő, s a dátum itt sem mellékes (nyilván máshol sem), ugyanis a kép 1951-ben, az eróziósan gömbölyded Ronchamp-i kápolna építésének kellős közepén készült, így afféle ars poeticaként is kódolható. Pére Conturier domonkos szerzetes sziluettes arcéle sem a vonásokban, de a kámzsa nagyon is evilági takarásával idézi meg isten szolgáját, s Kurtág György precíziós finomsága is maradéktalanul belesűrűsödik kihegyezett ceruzát tartó karcsú kézfejébe.

Hogy hol tanult meg így látni Elkán, rejtély, ugyanis kerülőutakon jutott el a fotográfiához. Tizennyolc éves korában Bécsbe utazott, de rövid ideig tartó rajztanulmányok után tovább ment Párizsba, ahol végleg letelepedett. Élete színes és kalandos, dolgozott bankban, majd a divatszakmában, aztán a Marianne Magazinnál, közben részt vett a szakszervezeti mozgalomban, később a francia ellenállásban, a világháborúban fogságba esett, megszökött, majd a kommunista párt tagja lett. Voltak festői próbálkozásai, találkozott Robert Capaval és André Kertésszel. Elismertsége egyre nőtt építészeti fotósként, így megbízatásai révén – többek között Alvar Aalto, Kenzo Tangei felkéréseire - bejárta a fél világot, s végigfotózta a kortárs építészet legjavát. Könyvei jelentek meg (Magyarországon is), kiállításokat rendezett szerte a világon, 1963-ban, ’78-ban és ’88-ban itthon is.

Hervé
Lucien Hervé: Önarckép, 1938 (A képek forrása: Szépművészeti Múzeum)

Hervének van egy olyan önportréja, amelyen teljes egészében rajta van „mestersége címere”. Csak a fél arca kap fényt, de nagyon szabályosan, álarcszerűen körbekontúrozva. A beállítás és a kompozíció – mint valamennyi művén, itt is – feszesen vágott és kidekázott, de ez önmagában véve számos más művészre is igaz lehet. Amitől viszont összetéveszthetetlenül hervés, az a kép dramaturgiája, a drasztikus fény-árnyék kép- és kompozícióformáló alkalmazása már-már hard edge-es bátorsággal. Semmi lírai maszatolás, csak racionális – de nagyon is érzékeny - pontosság, amely által végül megjelenik a rend és a kaland egyidejű násza.

(Az írás címét Sík Csabától kölcsönöztem, a Rend és Kaland, 1972. kötetéről - I.É.)

 

A kiállítás 2011. április 30-ig tekinthető meg.

 

Vö. Jerovetz György: Sejthetjük, amit tudunk

Szerző: Ibos Éva
Kiállítás:  Lucien Hervé 100 - Lucien Hervé-életműtárlat,  Helyszín:  Szépművészeti Múzeum,  Időpont:  2010. október 27 - 2011. január 23. (meghosszabbbítva április 30-ig),  Kurátorok:  Baki Péter,  Gebauer Imola
Megítélt támogatás: 2 000 000 Ft
Támogató: Kiemelt Kulturális Események Ideiglenes Kollégiuma
A Fotóművészek Szövetségének a Fotóhónap 2010 megvalósítására (2010)