A színpadi blue box térben a díszletmunkások csak a jelre várnak, mikor cserélhetik le az utolsó jelenet díszleteit az elsőére. Ez utóbbi persze csak sejthető, de az ember rögtön körkörösséget szimatol, így is kezdi nézni a TÁP Színház legújabb előadását – ismét – a Kamrában, ahol a halott atya szelleme ez alkalommal, kissé sablonosan, részeg (orosz) tengerész képében imbolyog be korunk Hamletje, Válja (Bánki Gergely) szobájába/álmába.
 Schönberger Ádám és Bánki Gergely |
Ismerősen csengő sorok vegyülnek a Presznyakov fivérek szövegébe, és egy ilyen direkt kezdés után – amikor is megtudjuk, hogy Válja apja egy csendes vasárnapi ebéd folyományaként ételmérgezésben halt meg, a családból egyedül ő, anyja pedig épp hozzámenni készül a sógorához – joggal számítunk egy szellemesen kidolgozott Hamlet-parafrázisra, amit csak részben kapunk meg. Felfoghatjuk úgy is, hogy megint csak élet és halál nagy kérdéseiről lesz szó, pláne amikor az is kiderül, mivel is keresi Válja a kenyerét: áldozatkaszkadőr (ez lenne a darab eredeti címe is, ld. Kirill Szerebrennyikovnak az eredeti regényből készült 2006-os filmjét), azaz a rendőrség szolgálatában játssza az áldozat szerepét a különféle bűnügyek rekonstruálása során.
Tragikum és komikum keveredésének remek lehetőségei tárulnak itt elénk, és a kettősből egyértelműen a komikum kerül ki győztesen. Váltógazdálkodó jelenetezéssel (egy családi konfliktus, egy bűnügy és így tovább) jutunk el a végkifejletig, amikor is az ismét Hamletként fellépő Válja megmérgezi az egész családját, s a színt (megint csak ismerősen) beborító tetemek felett álló főfelügyelő szigorú tekintettel illeszti be a helyettes (civil) áldozatkaszkadőröket a bűnügy terébe, amely mögött az eredeti szereplők/áldozatok családifénykép-szerű élőképe (csendélete, vö. nature morte) tárul fel. Csereszabatosan.
 Jelenetkép |
A rendezés következetesen kezeli a színpadon a darab által felkínált motívumokat, amelyek – gazdagságuk ellenére – Hamlet-ügyileg mégis éhkoppon hagyják a nézőt: csupán az evés létfenntartó és gyilkos mintázatának sikerül (majdnem mindkét síkon) végigpontoznia az előadást az ételmérgezéstől a rendes evőeszköz pálcikákra cserélésén át egészen a japán konyha rejtelmes titkaiig. A darab jól bánik a feszültséggel, a feltáruló bűnügyek ügyesen visznek a tetőpont felé: a rendőrség a banálisnak tűnő háztartási baleset után egy uszodai bűntényhez vonul ki, majd a nyomok a japán éttermek minden szégyenletes kliséjét felvonultató vendéglátó-ipari egységbe vezetnek, ahol minden fifikát nélkülözve lőtte le egykori osztálytársát a világ egyik legkomplexusosabb férfija. Minden bűnesetre jut egy-két vaskos geg: az áldozatok után maradt relikviák (övek, harisnyák, fehérneműk stb.) szenvedélyes begyűjtése, a fürdőnadrág (ez lenne a cserenadrág…) szándékos otthonfelejtése, a romantikus lelkű orosz maffiózó trágár uszodai vádeljárása, a némileg következetlen tájszólással beszélő, gésának „álcázott” pincérnő (Huzella Júlia) keresetlen természetessége, majd az étterem vezetőjének (Ivan Tabeira) karaoke magánszáma. Mindezeket ügyes és professzionális – nem mellesleg díszlethatékony – videós megoldások fogják keretbe: a színpadi űr a fölé lógatott vásznon kapja meg a hátteret (uszodát, paravánokat).
 Fotó: Puskel Zsolt (A képek forrása: PORT.hu) |
Dramaturgiailag azt várná az ember, hogy a tépelődő Váljának jut majd az igazi tetőpont, de a nyers erőviszonyok mintha átrendeznék a csomópontokat: Lengyel Ferenc bővérű rendőrkapitányának a nagyjából a „szar az élet és szar benne minden férfi és nő” mondanivalóra korlátozódó nagymonológja elveszi a fő tételt a mindvégig (remekül!) visszafogottan játszó Bánki Gergelytől. A színlapon is szereplő Pumánszky ikrek kabarébetétje láttán – annak ellenére, hogy nem győzünk elég hálásak lenni Vajdai Vilmosnak, amiért (most már mondhatjuk) rendszeresen egymás mellé állítja a színpadon Tamási Zoltánt és Terhes Sándort – pedig az egész előadás miértjén is elgondolkozunk. Tagadhatatlan, hogy a TÁP Színháznak saját, jól bejáratott közönsége van, ők nyilván (ezen az egy konkrét előadáson túlmutató) rendszerbe illesztik ezt a jelenetet, a Kamra rendszeres nézői pedig kezdenek vele, amit akarnak. Kicsit olyan ez a játék, mint a szórólap: bár a hatásmechanizmus kétes, tény, hogy a bejáratnál több generáció bogarássza lelkesen a cirill betűket (a fiatalabbak azért, mert nem tanultak ilyet, az idősebbek azért, mert már elfelejtették őket).
A Cserenadrág igazi tápos ötletparádé (noha képi világában az előadásnak nem mindig sikerül elszakadnia a filmtől), amely azonba helyenként – mintha lazák lennének az eresztékei – megragad a felszínen. Ugyanakkor bár Vajdai színháza őrült beszéd, de van benne rendszer, és ez a rendszer olajozott gépezettel működik. A rossznak álcázott jó színészek és a mindent beleadó nem-színészek a szokott minőségben teszik a dolgukat, ezzel soha nincs baj. Csakhogy a TÁP Színház előadásai éppen azért olyan élvezetesek, mert másmilyenek. Ez a darab, ebben a környezetben és ezekkel az adottságokkal csupán arra elég, hogy úgy érezzük, „simán” elmentünk színházba.