Egy revolverrel filozofálgató tizedes meg a többiek – így foglalhatnánk össze Zalán Tibor eredetileg 2006-ban a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházban bemutatott, s most egyetlen estére Pesten vendégszerepelt drámájának alaphelyzetét. BÁN ZOLTÁN ANDRÁS KRITIKÁJA.
![]() Jelenet az előadásból. Forrás: szinhaz.ro |
Ács Mihály, erősen idősödő böllér és szemrevaló fiatal felesége (vajon hogyan lett ez a falusi, fájintos bombázó ennek a fél-alkoholista, félhülye húsipari dolgozónak a neje? – ezt a kérdést a néző veti fel, nem a dráma) megszokott esti bibliaórájukra készülődnek, a hurka-kolbásszal vastagon töltött asztalnál helyet foglal a két süldő lány, Évi és Erzsi (utóbbi felvágott nyelvű kis lázadó és nem kedveli, ha Bözsinek szólítják); valamint a szomszédok, Gulyás és Gulyásné, a Tanító, aki az idősebbik jánykának csapja a szelet, Boros, egy újabb szomszéd, amolyan falubikája, ő Ácsné, született Mariska reménytelen udvarlója, Jankovics, néma (jellemzésére legyen ennyi elég, gondolta a drámaszerző), és az est fénypontja, a bicskanyitogatóan kenetteljes Tisztelendő. Ám alig jutnak túl az „aki-ételt-italt-adotton”, már meg is jelennek a katonák, de nem álmos orosz rezignációval kurizálni, mint Csehov Három nővérjében; nem, ők egy kis tőről metszett kelet-európai parabolizálásra-metaforizálásra érkeznek, melynek tárgya a háború és a béke, a civil- és a katonalét bölcseleti különbségei, a tisztesség és a helytállás, az árulás és a hűség, továbbá a gyávaság és a hősiesség dialektikája. Stb.
![]() Jelenet az előadásból. Forrás: szinhaz.ro |
A Tizedes – akiről kiderült, hogy civilben vízvezeték-szerelő – messze szellemi nívója fölött teljesít, remekül sakkozik, ismeri a szicíliai védelem rejtelmeit, elegánsan dobálózik a különféle idegen szavakkal, és a zsarnokoskodásában egészen Sánta Ferenc Az ötödik pecsét című szintén moralizálós parabolájának magaslatára jut el; utóbbi a második felvonásban a legnyilvánvalóbb, amikor a templomban rendezett színjátékban a lázadó Boros szomszédot Krisztus pózban feszítette fel a Megváltó mellé – és erről kinek ne jutna eszébe Cserhalmi György, aki hasonló szituációban (ám, ellentétben Boros szomszéddal, alátámasztás nélkül!) igen elhitetően lógott Fábri Zoltán filmjében? Hogy aztán Ács Mihály, a szakma kiváló böllére is olyan etikai dilemma elé állítódik, akár az említett regényben és filmben a kocsma kisemberei, az magától értetődik.
![]() Jelenet az előadásból. Forrás: szinhaz.ro |
Minden általános és ezért nem lehet valódi drámáról beszélni. Ács amolyan általános böllér, a felesége általános családanya és alagsori femme fatale, a lányok általánosan eltérő temperamentumúak, a Tanító általánosan gyáva, a Tisztelendő általánosan szemforgató; minden comme il faut, minden ismerős valahonnan (ezt még Zalán is érzi, így nem véletlenül adja a Tizedes szájába a mondatot, hogy ezt a Krisztus-blaszfémiát már látta valami filmben); mi meg hozzátehetjük, hogy a sakkozós jelenetet jobban leforgatta Ingmar Bergman egy pechünkre megint pecsétes mozijában (A hetedik pecsét). És hogy az egész alaphelyzet mennyire emlékeztet Örkény Tótékjára, azt már csak egészen halkan említjük.
![]() Jelenet az előadásból. Forrás: szinhaz.ro |
Ez a nem teljesen ügyetlenül megírt, de mégis színfalhasogató szólamokkal előbotorkáló darab igen általános előadásban került színre Pinczés István rendezésében. Szcenikailag talán az egyetlen hatásos pillanat, amikor a második felvonásban (mely szerencsétlen módon él az igényesebb szerzőktől már csak szemlesütve használt „színház a színházban” effektussal) felmegy a vasfüggöny és kiderül, a templom voltaképpen a Thália Színház nézőtere, mi meg a színpadon ülünk, hogy az áldozatokkal együtt bámuljuk végig a Tizedes által rendezett színjátékot. Az már egyenesen kínos vagy inkább komikus, hogy a szünetben „katonák” sorfala között vonulunk ki jól megszolgált cigarettánkra, kávénkra – kedvünk támadt megrángatni az egyikük bajszát, de nem tettük, még a végén kialakult volna valami vérbeli drámai helyzet.
A színészek még akkor sem tudnának életet lehelni e papíralakokba, ha mindegyikük olyan képességgel rendelkezne, mint Fábri filmjének szereplői. A legkínosabb alakítás a Tizedest adó, a szövegét is alig tudó Dunkler Róberthez köthető – ez a démoninak intencionált alak nagyjából annyira volt fenyegető és veszélyes, akár egy töltetlen vízipisztoly. A böllér szerepében Győrffy András meggyőzően gurította le a pálinkának hazudott csapvizet, míg a feleségét játszó László Kata éppoly meggyőzően meresztgette a szemét. A többi szereplő szinte láthatatlanul merült el a teljes általánosság állóvizében.
Lásd még: Zalán Tibor: Katonák, katonák - tótlajos
Dömötör Adrienne: Isten veled, Tizedes úr!