Andrei Şerban: Életrajz
2010.12.05.

Az Életrajzot olvasni olyan, mintha egy negyven éve vastagodó fotóalbumot lapozgatnánk, amelyből a képek jó része már elkallódott a kontinensek közötti hurcolkodások, költözködések közben, és csak a hosszabb-rövidebb képaláírások maradtak ránk. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

Felütésnek álljon itt két rövid idézet Andrei Şerban most magyarul publikált önéletrajzából. Az első helyszín: Bukarest, az akkor (még) Şerban irányítása alatt álló Nemzeti Színház. Időpont: a kilencvenes évek eleje. Szereplők: egy illusztris, frissen nyugdíjazott színésznő és Constantin Măciucă, a színház akkori művészeti igazgatója. „Hogy engedheti meg ennek a sznobnak, ahogy az újságok is emlegetik, hogy idejöjjön a nyújorki senkiföldjéről, ahol a hippik és a portorikói cigányok között lett híres, és itt beszennyezze a nemzeti büszkeségünket? Eladtuk az országot, hogy olyan szövegeket szólaltassunk meg, amelyeket senki sem ért? Măciucă úr, tudom, önt olyan értelmiséginek ismerem, aki hitt a román drámaírásban, hogyan engedhet meg ilyen bunkóságot?” A második helyszín: New York, a Metropolitan Opera igazgatói irodája. Időpont: 2005. Szereplők: Joseph Volpe, 1990-2006 között a Met feje és Maestro James Levine, a hetvenes évek vége óta a Met zenei igazgatója. Şerban Berlioz Cellinije után épp második itteni rendezésére, Gounod Faustjára készül, ám a Met két fura ura segít neki, hogyan kell helyesen gondolkodnia az operáról. „’Tudja, a Faust nem Cellini – szól közbe Levine -, a Cellini egy kevésbé ismert opera, mindenre jó, és a rendező bármilyen bolondságot megengedhet magának, a Fausttal azonban nem érhet bennünket meglepetés, a Fausttal nem játszunk, ez a repertoárunk egyik legnépszerűbb operája.’ Volpe még hozzátette: ’Hagyja a meglepetéseket, csináljon egy realista, hagyományos előadást. Képes rá?’” 

A történet végét nem árulom el, pedig igen tanulságos, mindenesetre annyi máris világos lehet, hogy a főszereplő-elbeszélő két világ között mozog, ám egyikben sem lelhet otthonra. Amúgy – mint a szerző erről a nyitó fejezetben tájékoztat – a kötet első, de második ránézésre is száraznak és fantáziátlannak hangzó címe, az Életrajz helyett szóba került a Kötéltáncos két világ között cím is – de minek azt hangsúlyozni, ami úgyis kézenfekvő? A közöttiség, a sehova, mert mindenhova tartozás mint gyötrő létállapot és kimeríthetetlen ihletforrás sok jelentős művész sajátja, és Şerban kerülő utakon, a témához mintegy körkörösen közelítve beszél a szavakkal visszaadhatatlan, meghatározó élményéről. 

Mert legfeljebb közelítésnek (igaz, lényeglátó közelítésnek) nevezhető a fent vázolt két eset (akad még hasonló a kötetben), de nem tekinthető egzaktnak a számos arról tudósító megjegyzés sem, amikor ugyanaz az előadás más közegbe kerülve hirtelen elkezd működni. Vagy éppen befuccsol. Vagy mást jelent, mint eredetileg (vö. gondolta a fene). Idevágnak például az 1968-ban Piatra-Neamţon, majd 1975-ben New Yorkban is megrendezett A szecsuáni jólélek kapcsán írottak: „Érdekes, hogy a New Yorki-i előadás záróképe, amelyben Priscilla Smith-t úgy fogják közre a bambuszbotok, mint meggyújtásra váró, hatalmas gyufaszálak, az 1968-as helyzet metaforikus utórezgése volt, habár New Yorkban a próbák alatt egy pillanatig sem jutott eszembe Prága.” 

Jelenet a Nemzeti Színházban rendezett Három nővér című előadásból
Jelenet a Nemzeti Színházban rendezett Három nővér című előadásból (Fotó: Gordon Eszter - Nemzeti Színház)
A színháznak környezethez, napszakhoz, közönséghez láncoltsága, ez a keveset hangsúlyozott alapvető igazság akár magyarázat is lehet arra, hogy a kötet 2006-os román nyelvű megjelenéséig tanulmányozva a függelékben csatolt şerbani életrajzot, feltűnően sok az újra meg újra megrendezett dráma és opera. A rendező érdeklődése jól kitapintható, hiszen Şerban klasszikusokban utazik: „Shakespeare-rel vagy a görögökkel szabadon lehet kísérletezni, bármilyen merészen nyúljunk hozzá, az nem veszélyezteti a tölgyfa erős gyökerét. Az újonnan írott darab előnye, hogy friss, és a jelen pillanathoz kötődik, viszont idő kell, amíg bejátszódik: ahhoz, hogy egyetemessé váljon, le kell ülepednie, mint a köveknek a folyómeder alján. Ezért egy szöveg első színrevitele nagyon kényes dolog, amely – akár egy cérnaszálon – a rendező, a színészek és a szerző között kialakuló bensőséges bizalomtól függ.” A görögök (legfőképp Euripidész) mellett Shakespeare, Molière, Csehov izgatja, a zenés műfajból Verdi, Puccini, Wagner a viszonyítási pont.

Így aztán érthetővé válik az az ironikus távolságtartás, amivel saját, kortárs szövegből készült rendezéseihez viszonyul: azok a „mai Csehovok”, akikhez némelyik színházi próbáján szerencséje volt, nemhogy örültek volna, hogy részt vehetnek saját szövegük színpadi születésében, inkább megrémültek a textus szenvedélyes szétszabdalásától, majd újbóli összerakásától. Újabb rokonszenves vonás: Şerban tud és szokott is bukni. Ráadásul ezekről itt ő maga mesél, de anélkül, hogy a kellemetlen ’magyarázom a bizonyítványomat’ érzés elkapná az olvasót. A személyi vagy ideológiai konfliktusok is szóba kerülnek, ám a könyvet átható tárgyilagos, tartózkodó, helyenként meglepően hűvös szemlélet rányomja a bélyegét ezekre az ügyekre (hogy humora van, az kiderül, de eleganciája és pontosságra törekvése sokszor felülkerekedik a humorérzékén). Sosem gondoltam, hogy az ún. nagy rendezők csak makulátlan mesterművekkel rukkolnak elő, különösen – ha mint Şerban – világjáró színházcsinálók, akik akár évi három-öt előadást is rendeznek (1999-ben Bécsben, San Franciscóban, Párizsban és New Yorkban volt bemutatója). A bukásleltár megerősít ebben a hitemben. 

Közülük kedvencem az az eset, amikor 1990-ben a Los Angeles Times kritikusa megsemmisítő írást közölt a Lammermoori Lucia ott bemutatott változatáról: „Mivel sokat kellett repülni Párizsig, ahol egy újabb rendezés várt rám, azzal szórakoztam, hogy választ írtam a híres krónikásnak. Bevallottam, hogy nagyra értékelem a cikket, csupán az zavar benne, hogy engem bírál, de amúgy egyetértek az elemzésével. Pár nap múlva nagy meglepetésemre választ kaptam a Bastille Operába: ’ Şerban úr, harminc éve vagyok újságíró, és különböző ’áldozataimtól’ százával kaptam a keserű és fenyegető leveleket. A levele meglep, mivel ön az első, aki igazat ad nekem. Megengedi, hogy közöljem a Timesban?’” Talán mondanom sem kell, hogy a nyilvánosságra került levél véget vetett Şerban Los Angeles-i karrierjének.

Jelenet a kolozsvári Ványa bácsi című elődásból
Jelenet a kolozsvári Ványa bácsi című elődásból (fotó: Bíró István - Kolozsvári Színház)
Şerban életrajzi kötete két, szinte pontosan megegyező hosszúságú, nagy egységből áll, melyek nagyszámú, olykor alig fél-egyoldalas feljegyzésekből, máskor húsz-harminc oldalas elemzésekből épülnek fel. A rapszodikus hosszúságú szövegek csalhatatlan iránytűként igazítanak el Şerban rendezői (és persze írói) munkásságában. A Brookkal való meghatározó találkozás, az első japáni út máig ható élményei, a színház és opera (már megint két világ!) közötti bolyongás, a bukaresti vagy New York-i bürokratikus és egyéb anomáliák részletezése – ezek talán a legfontosabb csomópontok. Az első egység a Kötéltáncos két világ között (Párbeszéd hármasban) címet viseli, s itt a lapokról egy ’így jöttem’ mozi képei peregnek, ahol útitársa két jóbarát: Ana Maria Narti, egykori román színikritikus, ma svéd parlamenti képviselő és Georges Banu, világhíres kritikus, elméletíró. Şerban érzelmes, de nem érzelgős embernek tűnik az itt leírtak alapján. Veleszületett józansága és modora mintha tiltaná az intimitások túlzott részletezését: értesülünk szülei haláláról, gyermekei születéséről, de a lényeg mégiscsak a munka marad. A második egység (Ha ti nem akartok engem… /Monológ/) már valóban szinte kizárólag a rendezésekre, elméleti és gyakorlati problémákra összpontosít, s fájdalmas központi motívumként húzódik rajta végig a rendezőt Romániához fűződő, erősen ambivalens viszony. 

Az Életrajzot olvasni olyan, mintha egy negyven éve vastagodó fotóalbumot lapozgatnánk, amelyből a képek jó része már elkallódott a kontinensek közötti hurcolkodások, költözködések közben, és csak a hosszabb-rövidebb képaláírások maradtak ránk. Aki a titkot akarja megtudni, csalódni fog: Şerbannak nincsenek receptjei, néhány, de akár négyszáz oldalon elmondható, közzétehető módszerei. Okos, szemérmes könyve megnyugtató bizonyosság kaotikus időkben. „A helyes tanár-diák viszony a szülő és gyermeke közötti kapcsolathoz hasonlít. Ha a szülő szereti gyermekét, figyelemmel követi, tanulmányozza őt, hogy megérthesse úgy, amilyen, és a végén elengedhesse, hadd repüljön egyedül, és legyen önmaga.
 
 
Kritikáink Andrei Şerban előadásairól:
Szerző:  Andrei Şerban
Cím:  Életrajz
Kiadás helye, éve:  Kolozsvár, 2010
Kiadó:  Koinónia
Fordította:  Koros-Fekete Sándor
Terjedelem:  399 oldal
Ár:  2400 Ft
Megjegyzés:  az NKA által nem támogatott