Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

BABAGYÁRI CAPRICCIO

Knut Vaage: Veslefrikk / Armel Operaverseny és Fesztivál 2010
2010. nov. 4.
Illegális gyerekmunka a nightclubbá alakított babagyárban, avagy a vérszomjas varjak és a nárcisztikus kapitalista esete a sáslegénnyel: a Bergenben ősbemutatott Veslefrikk című családi opera alapján úgy tűnik, a norvég gyerekek élete se lehet könnyű. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.
Annyit a témában nem jártas felnőtt olvasó is tudhat a nagy hagyományokkal rendelkező skandináv gyerekirodalomról, hogy az utóbbi néhány évtizedben alapvetően máshogyan és másról beszél a kiskorúakhoz, mint azt mifelénk megszokhattuk. Az ottani gyerekkönyvek szerzőit ugyanis szenvedélyesen érdekli a valóság, ezért aztán megpróbálnak válaszolni a kisebb-nagyobb gyerekeket foglalkoztató társadalmi, nemi, politikai és egyéb problémákra a maguk eszközeivel. 
 
Jelenetkép, középen Alexander Polkovnikov
Középen: Alexander Polkovnikov
Nem lévén a téma szakértője, nem tudhatom, hogy a Veslefrikk című egyfelvonásos alapjául szolgáló norvég népmese mennyire illeszkedik ebbe a vonulatba, bár a szürreális hangvételen is átütő markáns társadalomkritika azt súgja, hogy eléggé. Emellett az operát nézve egy másik északi sikerzsáner is eszébe juthat a nézőnek: a már nálunk is nagy népszerűségnek örvendő skandináv krimiírók zord lelkületének megértéséhez is hozzásegíthet a ’családi opera’ műfaji megjelöléssel és/vagy alcímmel ellátott opusz egynémely brutális motívuma. 
Márpedig ilyenekből akad bőven. Eleve kísérteties a helyszín: egy babamanufaktúrában kezdődik és végződik a történet. Hogy a közben lezajlott korhatáros események valóban megtörténtek-e, vagy csupán a gyár három műszakban güriző munkásainak víziói voltak, nem lehet és kell eldönteni, mindenesetre happy endről szó sincs. A gyárban az önelégült Don O’Day dirigál, aki a nagytőkés kizsákmányoló prototípusa is lehetne. Az arctalan tömegben persze akad végül egy, a címbeli Veslefrikk, aki megelégeli az elnyomást és megszökik, társainak is szabadságot adva. A csalódott és dühös főnököt segítő kis létszámú varjúraj javaslatára a gyártósorok helyére éjszakai klub települ, a nappalok urából pedig az éjszaka királya lesz, vagyis King O’Night. A sejthető folytatásban a szökött dolgozók utáni hajtóvadászat eredményeként sikerül a frissen nyílt bordélyba alkalmas munkaerőt találni, méghozzá a varjak által korábban megcsonkított, majd Veslefrikk és rég áhított varázshegedűje segítségével meggyógyult rejtélyes lények, az Alkonykák révén. A gyapjúsás legénynek álcázott Veslefrikk előbb alaposan megleckézteti a nightclub vezetőjét és a galád szárnyasokat, hogy aztán végül az emberiesség parancsszavának engedelmeskedve megmentse nyomorult életüket. 
Jelenetkép, középen Iulia Vacaru
Középen: Iulia Vacaru
Aki a fentiek alapján azt gondolja, hogy a sok kitérővel elmesélt téma nem ordít színpad után, nem sokat téved, ugyanakkor az is feltűnő, hogy az Armel Operaversenyen harmadszor rendező Alföldi Róbertnek valahogy mindig a hasonló kaliberű tanmesék jutnak. Amelyekkel aztán hol jobban (ld. A salemi boszorkányok), hol rosszabbul (ld. Emmeline), de végül is elboldogul. Az eredmény ezúttal döntetlen: Knut Vaage felejthető zenéjére, Torgeir Rebolledo Pedersen túlbeszélt librettójára kétségkívül érvényes, sok elemében tetszetős válasz Alföldi flott rendezése, amely azonban maga is érezhetően megfárad, miután az alig hetvenöt perces opera első felében gyakorlatilag összes ötletét a közönség elé tárta. Az életrajza szerint sok műfajban jártas komponista mintha a mindenből egy kicsit elvét követné: atmoszférát teremt a gyárbeli fémes zörejzenéjével, de a varázshegedűből előcsalt diszkóritmusok felettébb kínosan hatnak. 
Izsák Lili és Zöldy Z. Gergely jegyzi a díszletet, ami – nem először Alföldi pályáján – megoldja, sőt szinte elmeséli az egész előadást. A helyszín egy nagyra nőtt babaház kettészelt belseje, melynek rendezői balra eső falán és mennyezetén Keith Haring ’radiant baby’-jét idéző rajzok tekeregnek. A hagyományos Singer-varrógépek alig látszanak ki a padlót elborító pink textilhulladéktól, a nagyüzemi babagyártás melléktermékétől. A hátsó falon a magasban ajtó nyílik a főnök irodájából, ami egy hosszú, előre kinyúló asztalra vezet, az alá meg az Alkonykák bolyongásainak helyszínét és a rosszfiúkat magába szívó mocsarat kell odaképzelnünk. A varrógépek asztalaira erősített energiatakarékos munkafények igény szerint vallatólámpaként és csillagos égként is szolgálnak. 
Jobbról Iulia Vacaru. Fotók: Kelemen József. A képek forrása: Armel Operaverseny és Fesztivál
Jobbra: Iulia Vacaru. Fotók: Kelemen József (A képek forrása: Armel Operaverseny és Fesztivál)
A szereplők mozgatásában, színpadi létezésében jól felismerhetőek a babalét jegyei: munkaadójuk lélektelen bábokként kezeli őket („tárgyacskáim” – énekli többször is nyomatékkal), s tetteiket is mintha folyton valami láthatatlan vagy látható felsőbb instancia irányítaná. A babákat összeöltő serény kezek gazdái szép új, varrott világról ábrándoznak, elvarratlan szálakról énekelnek, de hiába. A dermesztő, ám igen hatásos nyitó képben mintha Tim Burton egy elveszett animációs filmjéből látnánk részletet: a varrógépek mögött térdelő, gyűrött arcú fantomok gépiesen emelgetik a varrótűt a koszos rózsaszín textilemberkék puha testéhez. A nyomasztó hely szellemét pontosabban ki sem fejezhetné Veslefrikk szeplős arca, kialvatlan tekintete, két lófarokba összefogott vörös haja, fekete-fehér csíkos térdzoknija és rávarrott testrészekkel, végtagokkal díszített sokzsebes farmer munkaköpenye, amely – a többi nagyszerű jelmezhez hasonlóan – Nagy Fruzsina tervező dicséretére válik. (A másik kedvencem a robogón közlekedő rockervarjak plexicsőrben végződő bukósisakja, de a kivájt szemű, kitépett szájú, levágott fülű Alkonykák jelmeze is telitalálat).
A babagyári munkásnők adják az Alkonykákat, a munkások a varjakat: a bergeni Den Nye Opera kóristái becsülettel helyt állnak alig-szerepeikben, cél és vég nélküli túlmozgatásuk rendezői melléfogás. Különösebb nyomot ők nem hagynak a nézőben, de az operaversenyen nem is ez a cél, a két főszereplőre pedig nem lehet panasz. A Veslefrikket alakító bájos román szoprán, Iulia Vacaru teljesítménye haloványabb, de ez inkább az alapanyag hibája, semmint az övé. A Don O’Day-t illetve King O’Night-ot megformáló karakteres orosz bariton, Alexander Polkovnikov azonban kifogástalanul teljesít: egyszerre sztárolja és parodizálja a gyárigazgatót, s ahogy az előadás végén az asztal szélén gubbaszt egy fejébe húzott bohócsipkával, olyan szerencsétlen benyomást kelt, hogy kis híján megsajnálom. Még jó, hogy aztán a varrógépek fölé görnyedő munkáslányok eszembe juttatják, hogy kinek is kellett drukkolni.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek