Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

BANDITA LIGHT

Gru
2010. nov. 2.
Gru csupán a világ legnagyobb tolvaja akar lenni, ebből kifolyólag elvetemültsége csak mérsékelten vízálló. Gonoszsága alig különbözik egy átlagos tinédzserétől, így van rá esélye, hogy kinövi. IBOS ÉVA KRITIKÁJA.

Gru nem akárki, ugyanis bűnözői terveinek határa a csillagos ég. Ehhez jól szervezett apparátust mozgat, ahol ő a jó bácsi. Kis, sárga, kapszula alakú alattvalói (akik sokkal inkább keltik egy egészségesen eleven alsó tagozatos osztály benyomását, mint a galád asszisztencia hatását) rajonganak érte, mert mindenkihez van egy kedves szava, ám ha kell, ellentmondást nem tűrően vezényel, s hozza helyre – olykor káoszt okozó – hibáit. Bűbájos karikatúrája a humánus köntöst viselő diktátornak, s asszociálhatnánk éppen Latin-Amerikára is, de valahogy nem ez történik, helyette valamiféle ismerős otthonosság érzete kap el: itthon vagyunk, (Közép-Kelet-)Európában. 
Nemcsak a fenti alaphelyzet fricskája, de sok más, finoman kidolgozott ironikus mozzanat erősíti ezt az érzést, ami nem csoda, mivel a Gru-t két francia rendező illetve animátor, Pierre Coffin és Chris Renaud jegyzik. Hogy erős kontinentális fíling lengi be a filmet, már a nyitó jelenet sejteti, melyben az alkotók az egyiptomi piramisokhoz zarándokló turistahad viselkedési sztereotípiáit rajzolják meg gyilkos szatírával. De maga az egész sztori en bloc ismerős, mert klasszikusan mesei, opuszunkat akár fejlődésmesének is mondhatnánk – ha nem lenne a fabulák többsége az. A lényeg: egy gonosz, hideg szívű (inkább középkorú, de nem öreg) ember az ártatlan szeretet hatására szép lassan jóravaló pótapává nevelődik. Üdítően egyszerű és követhető történet, melyet a film alkotói persze a napjainkban kívánatos kiegészítőkkel öltöztettek fel: látványosan (de lájtosan) működő „csúcstechnikával”, karakteresre formált mellékszereplők hadával, de mindenekelőtt rengeteg humorral és – kiskanállal adagolt – érzelgősségi rohamokkal.
Jelenetkép
Jelenetkép
A film elején Gru éppen vesztésre áll a bűnözői hierarchiában, ugyanis a média világraszóló tolvajlás hírét harsogja, amit nem ő, hanem a fiatalabb, konkurens vetélytárs követett el. (Aki mellesleg a tulokfejű bankigazgató nyegle csemetéje, így egy jól kitapintható korrupciós szál is beleszövődik az eseménysorba.) Bár Gru zordon, fekete háza és annak vérfagyasztó dizájnja, továbbá agresszív járműve mind rettenthetetlenségét hirdetik, hamarosan kiderül, hogy hősünket frusztráló gyermekkori emlékképek gyötrik anyja soha nem múló szekatúrája miatt, imígyen kétszeresen is hajtja a bizonyítási vágy. 
Kifejezetten rokonszenves – mert nagyon életből ellesett – Gru (mint főbandita) leplezendő idegroncs mivolta, ami olykor bizony a nagyemberség képe fölé kerekedik. A legdoppingolóbb pszichológiai motivációk együttállása készteti tehát Gru-t arra, hogy realizálja régóta dédelgetett álmát, vagyis, hogy mindenkit lepipálva eltulajdonítsa – nem holmi földi tárgyat, de egyenesen – a Holdat. És, mint ahogy az a mesékben lenni szokott, érkeznek a segítők – próbatétel formájában. Az embergyűlölő Gru ugyanis aljas céljai eléréséhez örökbe fogad három árva kislányt, akik aztán kiprovokált családias jellegű programok és helyzetek során alaposan átváltoztatják – az arcvonásaiban a némafilm Drakulájára emlékeztető – magányos úr lelkét és jellemét. De nemcsak az övét, hiszen még a fiával örökké elégedetlen Gru asszonyságból is klasszikus nagyit faragnak. (Hogy a Holddal mi lesz, nem árulom el.)
A képek forrása: PORT.hu
A képek forrása: PORT.hu
A film megformázása érdekes módon mintha félúton lenne a hagyományos rajzfilm és a 3D-s technika között. Az első kockáknál szinte fölöslegesnek tűnik a mindentlátó szemüveg (de persze nem, mert különben mindenből kettőt látunk), s bár a néző még pár percig tétovázik a dimenziók között, a sík-tér probléma hamarosan felejtődik a cselekményszövésnek köszönhetően. Szemüveg marad, és egyre hálásabb vagyok azért, hogy nem a látványorgiával vagyok lenyűgözve. Félreértés ne essék, van minden, ami kell, de csak módjával. 
Ráadásképp a végén, már az inzertek közé szúrva egyfajta ön- és 3D-s cenzúrás játék vezet ki a filmből, amit talán (kép)határmenti szkeccseknek lehetne nevezni, amelyekben a kis kapszulák kópésan a néző képébe másznak. Ez a jókedvű bónusz a mindenható technikai tökéllyel szemben megfogalmazott szkepszisnek tűnik, amelyben mellesleg magam is készséggel osztozom. Az általam látott előadáson egyébként a filmet folyamatos, többszólamú nevetés kísérte, amelyben a cincogó szoprántól a dörgő basszusig valamennyi életkori hangnem aktívan közreműködött. Megértem őket.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek