Mert persze nem attól jó a film, ha pályázati pénzekből lapátolják össze a rávalót, de most legalább egyértelmű, hogy az egyenlet megfordítva sem áll: a merő emberbaráti szeretetből, piszkos üzleti érdek nélkül összedobott mozi is lehet pocsék. Pedig olyan jól indult az egész: vicces vírusvideó terjedt a neten, amelyben egy producer magas lóról oktatta ki a reménybeli alkotót arról, hogyan is kell kinéznie egy hamisítatlan magyar filmnek, az Index címlapi nagyinterjút közölt az író-rendező-főszereplő-vágó-producer Martin Csabával, amelyben a karakán debreceni legény bátran mondogat oda a feltehetően valóban nem jól szuperáló hazai filmfinanszírozási rendszernek. Szóval csupa kedvcsináló előzetes, amire aztán jön a hidegzuhany a moziban.
Talán minden másképp alakul, ha Martin Csabának a fent felsoroltaknál kevesebb dologgal kell egyszerre foglalkoznia: a forgatókönyvírói széket például feltétlenül át kellett volna engednie valaki arra érdemesebbnek, de színészi kvalitásaival sem győz meg arról, hogy saját filmjének feltétlenül főhőse kellene, hogy legyen. Nem a prüdéria mondatja, hogy jóval kevesebb mondatvégi bazmeggel is elvánszorgott volna a film a vége főcímig: a szöveg egyszerűen rossz, ami különösen bosszantó akkor, amikor a sok lapos mondat között akad néhány jó poén. A Dobogó kövek a kincskeresős-szoftverrablós-cimbikkel ivós és/vagy röhögős filmek kipróbált sémáit veszi elő és keveri szinte tökéletesen érdektelen eleggyé. Mielőtt valaki félreértené: eredetiséget és mélységet eszünk ágában sincs számon kérni, hiszen a film szemmel láthatóan nem kacérkodott efféle célokkal, ám ha már egyszer így alakult, érdemes lett volna legalább a közhelyeket pontosan és szépen elővezetni.
 Czupi Kála és Szabó Kimmel Tamás |
A helyszín Debrecen, bár ennek nincs különösebb jelentősége, hacsak az nem, hogy a címbeli, állítólag gyógyító erejű kavicsokat – ki hitte volna? – éppen Dobogókő közelében rejtették el, vagyis alsó hangon kétszáz kilométerre a cívisvárostól. Ez meg csak azért lényeges, mert csóró hőseink pénztárcájából nemhogy kétszáz, de még húsz kilométer megtételére se igen futja: belterjes kis társaságuk mindig ugyanabban a kocsmában múlatja az időt, itt szövögetik a világot, de legalábbis a saját életüket megváltani igyekvő terveiket. A haldokló nagypapa (Szilágyi István) unokájára, Patrikra (Martin Csaba) hagyja a dobogó kövek titkát, meg nem mellesleg egymillió forintot, igaz, utóbbit törlesztendő adósságként. A hitelező a popkarrierre (és idővel nyilván politikusi pályára) ácsingózó helyi maffiafőnök, akinek a nagypapi és az unoka mellett az utóbbi komplett baráti köre is tartozik.
Innentől aztán minden megy a maga útján: a pénzéhes, de szintén nem túlképzett távoli rokon, Ricsi (Pindroch Csaba) mindenáron meg akarja szerezni a dobogókői telket, a maffiózó a maga primitív eszközeivel igyekszik véget vetni a körbetartozások rendszerének, Patrik és szűk baráti köre meg közben a sörözést sztorizással váltogatja. Az idióta haveri fogadások és szerencsétlen csajozós történetek flashbackként történő beiktatása egyszerre tanúskodik az író agymenésre való képességéről és a szelekcióra való tökéletes alkalmatlanságáról. A sztori tehát lassan csordogál, és mikor már épp megfeneklene a cselekmény, jön az újabb, helyből reménytelen bombaötlet: a szoftvertesztelő Félixet kirúgják, amikor épp egy nemzetközi karrier előtt álló programon dolgozik. Meg is van a recept: csak el kell lopni a szoftvert, és már meg is ütötték a főnyereményt. A rablási jelenet hibái szimptomatikusak az egész filmre nézve: a szcéna hosszú és vontatott, az egyébként működő poénok túlbeszéltek, a lúzerség mint életérzés meg már amúgy is kicsit passzé, pláne ha ennyire unalmasan van megmutatva.
 A képek forrása: PORT.hu |
A jórészt amatőr szereplők mellett ugyan feltűnik egy-két ismert arc, ám sem a kínosan megíratlan szerepét rutinosan abszolváló Pindroch Csaba, sem az orra alatt egy-két mondatot alig érthetően eldünnyögő Reviczky Gábor jelenléte nem indokolt. Üdítő kivételt jelent Szabó Kimmel Tamás, aki az ideggyenge programozóról nagyszerű paródiát kerekít. Ha a túlsúlyban lévő civileknek kellett volna a nem életidegen, fiatalos, vidéki nagyvárosi közeget megteremteni, akkor szomorúan jelentem, hogy ez sem sikerült. A szoftvertesztelés helyett dalszövegeket író Félix (Molnár Attila), a szüleivel lakó izomagyú Géza (Tánczos Tamás), a kis stiklikre specializálódott Alf (Ilyés József) és Patrik fogadásból megszerzett barátnője, Fanni (Czupi Kála) a maguk egyszerű eszközeivel és több-kevesebb sikerrel próbálják az összképet színesíteni. Ettől függetlenül azonban az egész mozi nem több a nagyokat minden létező eszközzel utánozni próbáló, tőlük azonban nemcsak a nyilatkozatok szintjén, de tehetségben is meglehetősen távol maradó műkedvelő akciónál. Kár érte.