Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

RING

Térey János: Jeremiás avagy Isten hidege / Nemzeti Színház
2010. okt. 31.
Tennessee Williams Orpheusza után Térey Nagy Jeremiása is alászáll a Gobbi Hilda Színpadon. Antal Csaba forgáselvű díszlete ezúttal a közönséggel köröz néha: a fantáziált közeljövő debreceni metróállomásait járjuk be. Ám Jeremiás helyett nem tehetjük meg a sorsösszegző utat. TARJÁN TAMÁS ÍRÁSA.
Gerlits Réka
Gerlits Réka és László Zsolt
Valló Péter fogékony műelemző készségről tanúskodó, de a formakihívásokra kevéssé reflektáló rendezése nem Isten hidegét árasztja, hanem hidegen hagyja a nézőt. Okosan hűvös minden, mint a tér bordázatát tagoló neoncsövek fénye. A nyolc képből álló (Térey János közreműködésével igencsak rövidített szövegű) misztériumdráma színpadi megjelenítése épp a misztériumot nélkülözi. Az nem nyer színházi formát, hogy a stációs dráma vezeklő vesszőfutása a főhős elméjében játszódik. Nincs meg az írói instrukció kívánta többszörös minthaság az előadásban. „…egy mintha-Debrecen. Se szebb, se csúnyább, mint a létező – írja Térey. – Váratlanabb. Ami volt és ami van: ami nincs már, és ami lesz vagy sohasem lesz: mindez együtt.”
Mindez külön-külön esetleg megmutatkozik a Jeremiásban, de komplexen és váratlanul semmiképp. Várakozásunk szerinti – a budapestire vagy bármely átlagos világvárosira hasonlító – metró egymásra hasonlító állomásait pásztázva utaztat időnként a forgószínpad lassú mozdulása, s bár a jelenetek közt a gyermekkórus zsongása rímel Térey darabjának nyitányára és záró kórusára, elvontság ettől sem sarjadzik. Egy negyvenöt éves férfit látunk, országgyűlési képviselőt, aki szülővárosába visszatérve, a kvázi-debreceni metrósztrájk miatt az alagúttól foglyul ejtve életében még egyszer és utoljára kap is meg zúdít is magára meleget-hideget: hőségriadós augusztusi kánikulát és síri jegességet. Az egykor alighanem formátumos férfi mára önmaga árnyéka. A magán- és közszféra minden szintjén elszalasztotta jobb lehetőségeit: családjából kikopva, volt szerelmeitől elrekesztve, barátaitól tisztes vagy tisztességtelen távolságban, önmagával meghasonlottan vegetál. Olyan személyek előtt kell elszámolnia, illetve olyanokat kell elszámoltatnia, akik valamiképp maguk is részesek abban, hogy az egyszerre futurisztikus és múltbeli Debrecen – melynek város-eredője a metrós metropolisz – azzá a miszteriózus ember-, esemény- és intézmény-konglomerátummá bomlott, amely Jeremiást is magába enyészti. 
L
László Zsolt, Stohl András, Söptei Andrea és Makranczi Zalán
Ebből a magból táplálkozik, mozgási energiáját innen nyeri a sok vonatkozásában epikus természetű dráma: a tékozló fiú nem vethet többet szülőhelye és földijei (összességében: országa és kora) szemére, mint amennyivel a város, a szó szoros értelmében holtig haza kárhoztathatja elszármazottját – és fordítva. A részletek nem feltétlenül fontosak, s nem is mindig bontakoznak ki: a szünet nélküli, viszonylag nem hosszú interpretálást megcélzó igyekezet sokakat eljelentéktelenített (Porcelán Lászlót, az állítólag kokainárus lelkészt – Rátóti Zoltán –, Kusza Józsefet, a miskakancsó-bajszú volt tornatanárt – Somody Kálmán m.v. – és másokat), s a véres történésekben nem szűkölködő cselekményláncba is beletépett.
A színészeket nem állítja nagyobb feladatok elé a verses szöveget tempósan, realisztikusan követő rendezés. A halott-feltámadó szereplők, Benedek Mari múltfestő jelmezeitől is alaposan megtámogatva, érdekesebb és ízesebb alakításokat nyújthatnak a jelenkor változatos típusainál (s mintha a tájszólás, a debreceni nyelv csak az elholtak sajátja lehetne). Blaskó Péter Ruzicska Mátyásként, Szarvas József Verrasztó Miklósként, Murányi Tünde Maluska Dorottyaként játssza el a halál nevezetű méltánytalanság keltette indulatot, önsajnálatot vagy bánatot. Garas Dezső úgy formálja a kétes jellemű, 1990-ben elhunyt Pocsaji Gerzsont, mintha élne – s ezzel van nyert ügye.
László Zsolt
László Zsolt. Fotó: Gordon Eszter (A képek forrása: Nemzeti Színház)
Söptei Andrea nem vergődhet át Jeremiás minapi szeretőjének, Dr. Poroszlay Sarolta polgármester asszonynak az értelmezetlen életén és halálán; mellette a Péterfia Jakabot adó Makranczi Zalán ugyanennek a mulasztásnak áldozata. Nagyné Bakóczy Borbálát, az anyát Molnár Piroska kikezdhetetlen biztonsági technikával, Mókust, a volt kedvesek egyikét Bánfalvi Eszter a női szuverenitást nem engedő érzelmi függés érzékeltetésével ábrázolja.
Az ember tragédiájára is emlékeztető fő vonal Luciferjét, Cucort Stohl András agilis passzivitással lépteti a ritkán felsistergő erőtérbe. László Zsolt magára forrasztja a címszerepet. Sallangmentes, illúziótlan, felőrlődött Jeremiása sűrűbb, titokzatosabb közeg után kiált, azonban a metrós Debrecen sem nem jelképesülő realitás, sem nem a jelenre visszavetülő vízió Valló rendezésében. A város és alatta a metró legjobb esetben is csupán küzdőtér a Nemzeti Színházban, ring, amely a nézők tribünjének forgásával Térey János dramaturgiájának wagneri gyűrű-koncepciójából – a Ringből – megsejtet egy keveset.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek