 Pap Vera és Igó Éva |
Michal Dočekal a cseh Nemzeti Színház művészeti igazgatója. Aki a közeljövőben Prágában jár, megtekintheti például Cyrano-rendezését. A Pesti Színházban színre került Mikve bejáratott, terméketlen profizmusról tanúskodik. Sem a hangulati alapozásként alkalmazott ének, sem a néha a magasban lebegve csellózó hölgy átkötő játéka (zene: Miloš Orson Stědroň) nem illik, főleg nem szükségeltetik a zsidó rituális fürdő, a mikve színterén zajló események, a végén kitörő forradalom körítéséül. A rendezés kliséi kiszámíthatók, vadhajtásai értelmetlenek (egy körözéssel felérő keresés plakátját ugyan melyik aprócska öltözőben ragasztják ki az összes lehetséges fal- és szekrényfelületre? Ha mégis, egy alapvetően realista képzésű színmű és előadás ettől még nem válik groteszkké, lebegővé). A fényekkel történő trükközés a szimultán jelenetszervezési kívánalmaknak eleget tesz, az alámerülések meztelen képeiben nem a szituáció és a jellem igazságát, hanem artisztikum, álszemérem és erotizáltság taktikus elegyét villantva fel.
A mikvébe azok a vallásos vagy a vallási előírásokat valamiért elfogadni kénytelen nők járnak, akik havi tisztulásuk után a szakrális tisztulásban is részesülni óhajtanak, hogy makulátlanul térhessenek meg az őket csak így elfogadó ortodox férjük ágyába. A Jan Dušek által szűkösre, szegényesre tervezett öltöző – negyvenöt évvel ezelőtti magyar és cseh filmekben hasonlók várták a műszak után mosakodni siető gyári munkásnőket, persze még kaputelefon nélkül – alkalmas kibeszélési terepe a férjfüggő asszonyok (meg egyikük beteg leánya) kisebb részt gond- és gondolattalanul boldog, nagyobb részt boldogtalan, lelkileg és/vagy testileg veszélyeztetett életének. A cselekmény olykor erőltetett fordulatai legalább annyira a fel sem bukkanó férfiakat – köztük az épp politikai karrierje még magasabb polcára hágó férj-fenevadat – szerepeltetik, mint amennyire a nők áriáinak, duettjeinek, kórusainak adnak helyet.
A középfajú drámából illetve komédiából társadalmi melodrámába átcsúszó darab – a közreműködő, Kovács Patrícia még Parti Nagy Lajos magyar fordítását várta, a közönség, a színlap által nem jelzetten, Eszenyi Enikő és a dramaturg Kovács Krisztina méltányolható magyarítását kapja – az utolsó tizedében robban. Az addig határozatlankodó, időhúzó, torzsalkodó nők (nem csupán a zsidó nők, hanem a világon bárhol a jogaikért síkra szálló nők képviseletében) mind egységesebb nekiszánással, jó hírüket, talán életüket is kockáztatva elbarikádozzák magukat, hogy évek óta legmegalázottabb, legmeggyalázottabb társukat védjék, mentsék (igaz, közben nem veszik észre, hogy minden erő mozgósítására rászorult maroknyi csapatukból egy valaki végérvényesen hiányzik). Arisztophanész, a Béke, a Nőuralom áthallásai szétfoszlanak, eljő a mikvebeli bakkhánsnők ideje.
 Eszenyi Enikő. Fotó: Puskel Zsolt – PORT.hu |
A Zuzana Krejzková jelmezeit viselő színésznők mindegyikét láttuk már épp ilyennek. A nyolc épp ilyenség kissé sok, de nem kifogásolható, mivel stabillá és sikeressé teszi a színpadot. Pap Vera (Shoshana) a lelkiismeretes és jóságos, egyben helyezkedő és alamuszi munkafegyelem jegyében formálja a fáradhatatlan, elnyűtt fürdősasszonyt, akinek otthona, családja a vallási és világi képmutatás miatt tört szét. Börcsök Enikő (Esti), épp ellenkezőleg, a tökéletes férfi oldalára havonta felhőtlenül, mulatságos-fiatalosan visszaröpködő, problémamentes nej és anya. A legfelső nőfokozaton Eszenyi Enikő (Shira), mint az várható, az egyszemélyes felmentő sereg, a mindenki iránt empatikus fürdőalkalmazott rendíthetetlen moráljával nyűgözi le a publikumot. Hegyi Barbarának (Chedva) el kell hitetnie, hogy őt esztendők óta rendszeresen verik, ám ő csupán rendszeresen „elesik”, a nagylánya, Elisheva (Stefanovics Angéla) meg nyilván az anyja eleséseitől némult meg, vált epileptikussá. Tornyi Ildikó (Tehila) az igazi szerelmét vállalni képtelen, a szülei párválasztó akaratába hódolt tizenéves nő reménytelen és szexuálisan választalan, fájó testébe bénul. Igó Évának (Hindi) józanul okos nőből kell fúriaságba zuhannia, hogy töredelmes bűnbánóvá emelkedhessék. Álarctól szabaduló nagyjelenetének hatását gyengíti, hogy az ismeretterjesztő jelleggel is bíró bemutató addigra már az izraeli nők egy részének parókaviseletéről ugyancsak informált. Kovács Patrícia (Miki) a mikve rezonőrjeként a legtöbb kívülálló szabadosságot és szellemességet csempészheti a dialógusokba; őt mintha mégis Parti Nagy írta volna magyarra.
Elisheva szerepét Stefanovics Angéla és Tóth Orsi felváltva játssza. A hímnemű kritikusnak illene őt is megnéznie Dočekal hatásos epizódokat sem nélkülöző rendezésében. Mégsem ígérheti, hogy megteszi: várnak rá más mai ál- és giccs-színművek. S talán ülőhelye sem lenne, mert a Mikve máris nagy siker, és még nagyobb lesz.