 Kaikai Kiki a Vénusz Szalonban |
Hogy az egyik legmeghatározóbb francia szimbólum élére került vezetővel új éra kezdődött a műemlék törtenetében, azt sejteni lehetett. Jean-Jacques Aillagon korábban a Centre Pompidou-t igazgatta, Versailles-ba pedig egyenesen a Palazzo Grassi éléről érkezett. Ez a fontos európai kiállítóhely az elkötelezett műgyűjtő, francia iparmágnás, François Pinault tulajdonában lévő velencei palota. A helynek magyar vonatkozása is van, a Giorgio Massari-tervezte XVIII. századi impozáns épületet bizonyos ideig egy magyar festő, Schöfft József Ágost birtokolta. Az ő fia a kor európaszerte elismert művésze, a párizsi magángalériás világfi, Schöfft József Ágoston Tivadar volt; egy kalkuttai utazása során ő készítette az egyetlen hiteles ránk maradt portrét Kőrösi Csoma Sándorról.
Aillagon tehát a kortárs művészetben van otthon, és ismét ennek megfelelően választott: a japán Takashi Murakami képzőművész meghívása a Napkirály egykori birtokára immár egy sorozat része. Ő a harmadik alkotó, aki a királyi rezidencia falait birtokba vehette az amerikai pop-giccs művész, Jeff Koons metál lufikutyái, homárja és egyéb állatfajtái, illetve a francia Xavier Veilhan építész-képzőművész-autótervező geometrikus szobrai után. Az őszi trimeszter tehát Ázsiáé: Japán egyik legismertebb, legmeghatározóbb művésze „poposíthatta” a királyi pompát egy szezon erejéig. A versailles-i kastély, a Chateau Versailles látogatottsági adatait figyelembe véve – Franciaország öt leglátogatottabb műemléke között szerepel – sejthető, hogy jelentős tömegek fognak akarva-akaratlan belefutni az alkotásokba, hisz éppen a királyi kastély legfontosabb termeit, szobáit lakták be a nagyon színes, nagyon fényes murakamis lények.
 Tongari-Kun a Herkules Szalonban |
A nagyérdemű kezd beleszokni, hogy a hivalkodó versailles-i falakat andy warholos könnyedség lengi be az ősz érkeztével. Aillagon Jeff Koons-szal indított 2008-ban: a világ egyik legismertebb kortárs művésze megbízható választásnak tűnt, élő művész munkája olyan drágán addig még soha nem kelt el, mint Koonsé abban az évben egy Christie’s aukción (azóta Lucien Freud átvette a vezetést). A rossznyelvek viszont nem felejtették el hozzátenni, hogy a Palazzo Grassi egykori igazgatója a kiállítással éppen a tulajdonos Pinault-nak tehetett szívességet, aki nagy Jeff Koons-rajongó és -gyűjtő. De a legkézenfekvőbb, és egyben a hivatalos verzió is, hogy a frissítés, a pezsgés, egy fiatalos közönség megmozgatása és az ódon falak közé bevonzása volt a legfőbb cél. És ha ez meghökkentéssel párosul, annál jobb. Marketingnek (is) tökéletes. A támadások elcsitítására Aillagon még egy példával is szolgált: André Marivaux-t hozta fel, aki 1963-ban, akkori kultuszminiszterként, Chagallt kérte fel a párizsi Garnier Opera mennyezetének az újrafestésére. Az ügynek nagy visszhangja volt, hiszen a ma is látható Chagall-féle színes, játékos plafon valójában egy álmennyezet, és eltakarja az eredeti, III. Napoleon idejéből való Lenepveu-munkát.
Hogy ez a Chagall-Jeff Koons párhuzam működni fog-e ötven év múlva, azt jelenleg nehéz megmondani. Mindenestre a Koonson és Veilhanon edződött közönség olyannyira kezd belenyugodni az újításba, hogy bár kezdemenyezés akadt a repertoárjában obszcén elemeket is alkalmazó Murakaminak a francia történelmi falak közül való kitiltásásra – több petíció is keringett az interneten, sokan alá is írták -, a kiállítás nyitónapjára bejelentett ellentüntetésen (az egyik ötletgazda szervezetet egyenesen a Non aux mangas! azaz Nem a mangákra! névre keresztelték) hiába várakoztak a kastély előtt a médiamunkások, csekély volt a létszám.
 Ovális Buddha a kastélykertben |
Takashi Murakamit a kortárs művészetnek hódolókon kívül a mangát kedvelők is ismerhetik, neve a The Times listáján – egyetlen képzőművészként – a legbefolyásosabb száz ember között szerepelt 2008-ban. Korábban, egy kollekció erejéig, megreformálta a Louis Vuitton luxusmárka híres logóját: virágok, mangás szemek színesítették be a drága táskákat, bőröndöket. Ezzel a közreműködéssel, amilyenre még nem akadt példa, nagyot nőtt Murakami ázsiója. A sokoldalú, fiatal sztárművész, festő, szobrász és rajzfilmes huszonkét műalkotást, főként szobrokat helyezett el a királyi termekben és egyet a parkban, ezeknek majdnem fele kifejezetten erre az eseményre készült. „Amikor megkerestek a kiállítás miatt, többször eljöttem Versailles-ba. Egy nagyon erős, nagyon jelenlévő aranyszínt tapasztaltam itt: a Napkirály emblematikus jelenlétét. Ez a szín tehát helyet kellett kapjon az alkotásaimban, így az óriás Buddhában, benne lelhető fel a legtöbb kapcsolat az én világom és a Napkirályé között” – nyilatkozta az alkotó a megnyitó sajtókonferenciáján.
Az említett darab egy hatalmas, arany Buddha mangásított változata, amely egyedül uralja a kertet, és bentről, a híres tükörteremből, a Galerie des Glaces-ból is rálátni. A lótuszvirágból kinyúló emelvényen ülő, nagy szemű szobor egy tojáshéjából kibújó csirkére emlékeztet. Messzire ellát(hat)na: háta mögött a kastély, előtte a végtelen kert, tavak, kutak, kőszobrok és szorgos látogatók halmaza, de szeme csukva. Nyugalmat áraszt, itt most ő az úr, és ezt lehunyt szemmel is érzékelteti. A szobor sokkal kisebb, ezüst változata a Bőség nevű szalonban van elhelyezve. Az Ezüst Ovális Buddha egyetlen dologban különbözik arany párjától: ezúttal unatkozik Murakami szentje, szeme félig, álmosan nyitva.
 Flower Matango a Tükörteremben. Fotó: Gilles Truyens (A képek forrása: Chateau Versailles) |
A kiállítás fülszövege szerint fölösleges párhuzamot keresni az adott terem és a beléjük költözött alkotások között. A látogatónak azért szemet szúr, ha egy szexi ruhás, végtelen lábú szőke pincér mangalány lakja a Háború nevű termet, a Békébe pedig a hatvanas évek flower power-mozgalmára utaló szétágazó virágfejek nőttek. A virágmotívum egyik Murakami-kedvenc: általuk jópofábbá válik, bevirágozódik az élet. Szőnyeg-, tapéta- és lámpás verziójuk is megtekinthető a Murakami-ösvény utolsó, a művész számára átalakított termében. Ugyanitt egy, szintén a japán mester által jegyzett, tipikus japán rajzfilm, anime is megnézhető, a Six Princess (Hat Hercegnő) című.
Murakami munkáiban a low, a cheap és a high kultúrát keveri folyamatosan. Leginkább a manga-rajzok tompa, mattos színvilágát alkalmazza sajátos, jól felismerhető stílusban. A manga illetve a fogyasztói társadalom emblematikus jegyei mind fellelhetőek a művészetében, ugyanakkor összevegyülnek és szoros egységet képeznek bizonyos tradicionális japán elemekkel (pl. a lótusz, a szamurájok világa, a buddhizmus). Végül mindez elkerülhetetlenül ötvöződik az európai kultúrkörrel: a kiállítási útmutatóban konkrétan a Versailles-i Csodaországba invitál bennünket a művész, egyik legsikerültebb szobra Andersont idézi (The Emperor’s New Cloth – A császár új ruhája), később színes gombacsoportok utalnak Alice átváltozásaira. Rögtön a legelső hatalmas szobor, a Tongari-Kun egy színes űrposszeidonra emlékeztet, aki egy lótuszon lévő békán ül, persze mind mangásítva. Van még itt frappáns önarckép kutyával (Pom&Me – Pom & én) és sok-sok virág – a kastély fénypontját, a tükörgalériát egy indás, nagy virágkehely színesíti be, amelyben közel ezer színváltozatot alkalmazott a művész. A The Simple Things (Egyszerű dolgok) című darab egy nyitott szájú kagylóféle, benne egy amerikai zenész, producer, Pharell Williams hét kedvenc hétköznapi tárgyát helyezték el drágakövekkel kirakva (!): egy doboz pepsit, egy adidast, egy sütit, egy óvszert, egy babaolajat, egy ketchupot és egy chips-et. A könnyű műfajból itt van még az amerikai hip-hop sztár – akinek már többször tervezett CD-borítót Murakami -, Kanye West egyik medálja szoborrá nagyítva.
Ha esztétikailag nem is meggyőző mindegyik alkotás, és inkább meglepődésre, semmint csodálatra készteti az embert, azért az bizton állítható, hogy nincs naftalinban ücsörgés vagy porosodás: Versailles-ban nem állt meg az idő, lépést tart a korral. Kíváncsian várjuk a folytatást.
A kiállítás 2010. december 12-ig látogatható.