Radu Lupu - Budapesti Fesztiválzenekar - Fischer Iván
2008.12.18.

Beethoven IV. (G-dúr) zongoraversenye a zongorista rögtönzésszerű szólójával kezdődik. PÉTERI LÓRÁNT KRITIKÁJA.

Hogy a „mintha csak úgy elindulnánk valamerre, vagy mégsem?” hangulatának megteremtése valójában mily nehéz feladat elé állítja a szólistát, azt történetesen néhány héttel ezelőtt, Schiff András zeneakadémistáknak tartott budapesti mesterkurzusán értettem meg igazán. A megfelelő hang megtalálásához valami kegyelmi állapot-félére is szükség van, melyben Radu Lupu nyilvánvalóan már többször részesült, és részesülni is fog – mindenesetre most, a Zeneakadémia nagytermében ezek az ütemek szépen szóltak, de nem kegyelmileg. Ám aztán jöttek a csodák, nem is kevés.

Radu Lupu
Radu Lupu
Radu Lupu az a szólista, akinek elemi igénye van arra, hogy kommunikáljon a zenekarral. Nem csak befelé figyel, azt feltételezve, hogy a karmester majd úgyis az ő játékához idomítja az együttest, hanem szinte folyamatos szemkontaktusra törekszik az aktuálisan előtérbe kerülő szólamok játékosaival, s mintegy velük együtt alakítja az interpretációt. Ám a gyümölcsöző interaktivitás nem jelenti azt, hogy Lupu ne fordítaná a lehető legnagyobb figyelmet mindarra, ami a produkcióból már valóban csak rá és a hangszerére tartozik. Billentése rendkívül plasztikus, dallamívei rajzosak; a fortissimo megszólalások, bár hatalmas erejűek és olykor hirtelen csapnak le, mindig kontrolláltak: sosem tűnnek durvának, mert magvuk, tartalmuk van. Lupu a dinamikai skála alján elmegy a végső határig, és a nagyon halk után megmutatja az alig hallhatót is. Így zongorázása, melyet eleinte éppen érzékletessége, anyagszerűsége miatt, afféle akusztikus szoborformálásként, férfi munkaként kezdünk el nagyon szeretni, a finoman kivitelezett futamokban az elanyagtalanodás varázsával is megajándékoz. Van ebben a zongorázásban valami objektív, tárgyias líraiság – a zenei tények higgadt, pontos, körültekintő közlése az, ami újra és újra, mintegy magától csap át az álomszerűbe. A lassú tételben, a Budapesti Fesztiválzenekar vonósaival folytatott dialógusban aztán kibontakoztak a deres szakállú és lebegő, ezüst glóriával övezett mester zenélésének sötétebb, a halált és a kiszolgáltatott emberi létezést is ismerő aspektusai. Ezt az interpretációt hallgatva aligha volt számunkra kérdés, miért asszociáltak a kortárs hallgatók Orfeusz alvilági könyörgésére e tétellel kapcsolatban. Hogy a tétel végső bealkonyulásának tényleg lélegzetelállító pillanatában a terem hátsó részében megszólalt egy diszkóritmusban csörgő mobiltelefon, azt nevezhetném ugyan megmagyarázhatatlannak – ám ha higgadtan sorra vesszük azokat a megmagyarázhatatlan bűnöket, melyeket a történelem során emberek emberek ellen elkövettek, úgy sajnos igazán nincs min csodálkoznunk. Büntetés helyett ráadást kaptunk: a derűs finálé után visszatérést az éjszaka hangjaihoz, Schubert Gesz-dúr impromptu-jével (D. 899).

Fischer Iván
Fischer Iván
A zenekar a szünet után Bruckner 7. szimfóniáját játszotta el Fischer Iván vezetésével. Nem törekedett ez az interpretáció arra, hogy valami hajmeresztően újat mondjon a műről; és nem akarta ügyesen elhelyezett meglepetésekkel felkelteni az eredetiség érzetét. Ám ennek ellenére (vagy éppen ezért) az előadás az első halk vonóstremolótól az utolsó, rezek dominálta tuttiig lekötötte az ember figyelmét, újra és újra magával ragadta, s tovább sodorta a hallgatót a fantasztikus zenei eseménysorozatban. Fischer a nagy egész felől gondolta át a szimfonikus forma minden részletkérdését: a dinamika változásai, a tempók megválasztása és átmenetei, a csúcspontok kiépítése mind egy hosszú távú tervezés nyomait viselték magukon – s éppen ez tette oly zavartalanná utazásunkat a Bruckner-szimfónia tájain. Mindehhez hozzájárult még a Fesztiválzenekar mára valóban egyénivé vált, nemesen érett zenekari tónusa, a negyedszázados, magas színvonalú közös munka nagyon is tetten érhető hagyományformáló ereje – mindaz tehát, ami ünneppé avatta az estét, melyen a szimfonikus repertoár egy klasszikus darabja hangzott fel.

Megjegyzem azért, hogy a lassú tétel magában álló csúcspontjánál hiányzott, legalább nekem hiányzott a triangulum felvezető trillája és a cintányérok csattanása (mely az egyetlen volna a monstre mű során!). Tudom, tudom: ez az effektus utólag került a partitúrába, és filológiai szempontból akár problematikusnak is tekinthető – na de valljuk be, hogy titokban mégis éppen erre a pillanatra vágyik az ember a legjobban, ha a Hetediket hallgatja. Annál szebb és megrázóbb volt a Wagner-tubák tételt záró gyászzenéjében az ős-európai panaszmotívum erőteljes kidomborítása.

Nagyon megértettem az őszinte boldogságot, ami a koncertmester Eckhardt Violettából sugárzott – aznap este tényleg a világ egyik legjobb dolga lehetett a Fesztiválzenekar élén hegedülni.

 

Kapcsolódó cikkünk: Budapesti Tavaszi Fesztivál 2008 (A támogatás részleteit ld. ott)

Vö. Molnár Szabolcs: Hangversenyek a Tavaszi Fesztiválon
szabói: Radu Lupu Beethovene, Fischer Iván Brucknere

Helyszín:  Zeneakadémia,  Időpont:  Március 28.