Federico Fellini: Cabiria éjszakái / Karinthy Színház
2010.10.05.

Mészáros Mártát Fellini Cabiria éjszakái című filmjéből a fekete-fehér nosztalgia ragadta meg a leginkább: a füstös-ködös (neo)realizmus és az ezen átderengő líraiság. A naiv utcalány története vázlat marad az előadás látványvilágban megképzett hangulata mellett. MIKLÓS MELÁNIA ÍRÁSA.

Kecskés
Kecskés Karina és Balázs Andrea

Fellini 1957-es, Oscar- és BAFTA-díjas, Cannes-ban Giulietta Masina alakításáért díjazott Cabiria éjszakái című filmje a Sweet Charity (1966) musical eredetijeként került be a színházi köztudatba, s vált megkerülhetetlen illetve lehetséges viszonyítási pontjává a feldolgozásoknak. A musicalből 1969-ben Bob Fosse rendezett nagysikerű filmet Shirley MacLaine főszereplésével, amely a Broadway-hagyományokat követő zenés előadásoknál átvette a Fellini-film szerepét. Hogy csak a legaktuálisabb – hazai – (ellen)példát említsük: a Magyar Színház évadnyitó Sweet Charity előadása Pelsőczy Réka rendezésében a musical-filmhez fűződő, főleg a show-jelenetekben és azok koreográfiájában fellelhető ihletettségét természetesnek veszi s jelöletlenül hagyja, az őseredeti iránti elkötelezettségét viszont a rendezői nyilatkozatokon, a film alapján frissített szövegkönyvön és a beidézett Cabiria-plakáton túl az előadás képregényszerű vizualitásából a filmre mint műfajra való hivatkozás, a filmes „keretezés” erősíti fel. (Az előadásról szóló kritikánk itt olvasható – a szerk.)

Mészáros Márta Karinthy színházi rendezésében nem él a fordított lehetőséggel, Fellini-film adaptációja kizárólag az eredeti műből építkezik. A nagy múltú filmrendező második színházi munkájának előzetesében hivatkozik is a mesterre, sőt az emlékezés nosztalgiájába balzsamozva rója le előtte a tiszteletét, amellyel kijelöli önmaga számára az irányt. „Ez az előadás számomra nem csak arról szól, hogy elmesélünk egy megható történetet, hanem arról is, hogy kifejezhetem tiszteletemet és csodálatomat a felejthetetlen Fellini-Masina házaspár előtt” – írja a szórólapon. Ennek ellenére, vagy éppen ezért, felborul az egyensúly, és a történetmesélés rovására arányaiban az utóbbi célkitűzés kerül túlsúlyba. Így paradox módon az a filmes látásmód lesz az előadás csapdája, amely egyben – reklámérték szempontjából az elmúlt években a színház terepére kirándult illetve visszatérő filmrendezők (Török Ferenc, Gigor Attila, Mispál Attila, Pejó Róbert, Szász János, Herendi Gábor, Mundruczó Kornél stb.) kisebb-nagyobb sikerére, de mindenképp kuriózum mivoltára csatlakozva – a legnagyobb vonzerejét is adja.

Jelenetkép. Balra: Hámori Ildikó
Jelenetkép. Balra: Hámori Ildikó

A Cabiria éjszakái ugyanis a történet kulcsjeleneteiből szubjektíven válogató forgatókönyvön túl vizualitásában idézi meg leginkább a filmet, s nem egyszerűen annak füstös-borongós hangulatát, hanem konkrét képkockáit is. Iványi Árpád könnyen mozgatható, többfunkciós, fekete-fehér díszletelemei mesekönyv-illúziót keltenek: mintha a Karinthy Színház egyébként is furcsán eltolt arányú, kicsi színpadának világában lapozgatnánk a történetet, amelyben papírmasészerűen a térbe rendeződnek Fellini filmre fényképezett helyszíneinek kétdimenziós voltukban átrajzolt és valós méretűvé nagyított képei. Vagy fordítva: mintha a filmből rajzolt képregényt lapozgatva háromdimenzióssá elevenednének az egyes helyszínekhez köthető jelenetek. Hogy ez mégsem működik maradéktalanul, azért több tényező okolható.

Főleg az, hogy a sűrített képi stilizáció az emlékeztetés-felismerés mechanizmusában tudja igazán betölteni a funkcióját. Izgalmasak és jól elnézegethetők az arányok közötti játékok, azonban a helyszínek (és olykor a cselekmény) azonosításához szükséges előfeltételt illetve többletjelentést sokszor csak a Fellini-film ismerete biztosítja. Ilyen például az emblematikusnak tekinthető kezdő jelenet, amelyben Cabiriát a parti séta során partnere belelöki a folyóba, hogy megléphessen a táskájával és pénzével. Mészáros Márta víziójában ez a következőképpen (nem) történik meg - a szépiaszínűre világított háttérfal előtt, amely nemcsak annak a pusztaszerű tájnak a képkockáját idézi fel, ahová Fellini szereplői zarándokolnak el a Madonnához, hanem a kőfal melletti lámpagerendának köszönhetően a látványhoz hozzáadódó gémeskút-árnyékkal a saját generációs, jancsói filmes hagyományt is –: a folyót nem látjunk, Cabiria vízbe esését csobbanáshang jelzi, a szárazon kimentett lányon műanyagnövények lógnak. (A filmet nem ismerő néző számára valószínűleg ugyanilyen nehezen értelmezhető Cabiria kőházának puritánsága, de a CINEMA feliratú épület is, amelyben nem mozit vetítettek, hanem a mágikus-hipnotikus színházi, cirkuszi előadás zajlott.) A vizuális összhatást emellett megbontja a színpad körüli terek használata (zavaró az emeleti karzaton a közönséggel cicázó lányok feltűnése, és felesleges a játékot harmonikaszóval kísérő piros ruhás lány és mankós kísérőjének az eseményeket „rezonőrként” kommentáló folyamatos láttatása az előszínpadi odúban), illetve az előadás egészéből kilóg a filmsztár lakásának hirtelen háromdimenziósra váltó, ízléstelenségében giccses valódisága.

Kovács István és Kapócs Zsóka
Kovács István és Kapócs Zsóka

A legnagyobb hiány azonban mégiscsak a színész- és történetvezetés terén mutatkozik. Az, hogy ennyi lehetőségünk van elidőzni a díszleten, csak részben pozitívum (Mészáros Márta filmes látásmódját és Király Tamás világítástervét dicséri még az átdíszítések színpadképének megkomponáltsága is), hiszen a látvány sokszor érdekesebb a cselekménynél. A filmjeiben is rendszerint női sorsokat középpontba állító rendező érdeklődése a városszéli prostituált története iránt, „aki mindig keresi a jót, és bízik abban, hogy neki sikerül kiszabadulni, szeretetre, biztonságra lelni”, hogy úgy mondjam: érthető, ám csalóka reményt kelt a továbbgondolásra nyitott nézők elenyésző kisebbségében.

A kiszolgáltatottságról és a balsorson felülemelkedő életszeretetről szóló példázat lehetséges értelmezése Mészáros Márta és az átiratot vele együtt készítő Pataki Éva figyelmét Fellini miszticizmusa felé vonzotta, ami az előadás egészére nézve elmarasztalható következménnyel járt. Egyrészt: noha a filmben líraian elemelt jelenetek színpadra alkalmazásában érezhető a legtöbb befektetett energia és a stilizáció igénye, itt lepleződik le legkínosabban a színészek sztereotípiák mentén vázlatosan és jelzésszerűen építkező (anakron)realista színjátszása. (Például a zarándoklás jelenetében a külsőségek mögött elvész a lényeg, s miközben a szereplők látványosan felvonulnak a világító szívű Madonna-szobor előtt, nem rajzolódik ki az a folyamat, ahogyan Cabiria a csodavárás felfokozottságából eljut a „nincsen csoda” kétségbeesett istentagadásáig.) Másrészt: a megoldási kényszer a filmes előzmények ismerete nélkül szintén értelmezhetetlen esetlegességeket szül. (Ilyen az utolsó jelenet, amelyben a vásári bohócmaszkot magukra öltő színészek civilen körbetáncolják Cabiriát, gyenge kísérletként a film híres záró jelenetének felidézésére, melyben a vidám karneváli menetbe keveredett s szorongva mosolygó Masina szeméből kicsordult könnycseppre közelít a kamera.)

Árpa Attila és Kecskés Karina (A képek forrása: Karinthy Színház)
Árpa Attila és Kecskés Karina (A képek forrása: Karinthy Színház)

Pedig a címszerepet játszó Kecskés Karina legalább olyan izgalmas arcú színésznő, mint Giulietta Masina. Emellett éppen annyira nem hasonlít hozzá és különböző személyiség, hogy látszólag minden adottsága meglenne egy izgalmas karakter megformálásához. Ehhez képest karikatúraszerűen eltúlzott mimikájára és az olaszosnak hitt, csücsörítős-nyávogós affektálásra bízza magát, amivel egyre inkább érdektelenné és súlytalanná teszi Cabiria figuráját. A dekorativitásának tudatában színpadra lépő Kapócs Zsóka alakítása az utcalány szerepében karakteresebb, Lazarri kedveseként viszont „szinkron-színészetet” folytat, mintha nem tudna szabadulni a Fellini-film hatvanas években készült szinkronjának a mai fül számára élet- és színpadidegen dikciójától. A Mészáros Márta-filmekből ismerős Czinkóczi Zsuzsa első színpadi szerepében egy a lányok közül, Hámori Ildikó nyílt színi taps mellett rutinosan hozza a kiöregedett, egyszerre bölcs és ironikus madám összes klisészerű színpadi tapasztalatát, a testességében kiszolgáltatott Balázs Andrea pedig a legnaivabb őszinteséggel azonosul a barátnő, Wanda szerepével. Kovács István mind a sármos Lazarri, mind a mágus szerepében az elmúlt évtizedek tévés ismertségének tartalékából húzza elő az eszközeit, amit a főpróba többségében nyugdíjas közönsége a felismerés cukorpapír-csörgető izgatottságával honorál. Ám a bulvársajtó sztár- és kultuszépítő hatását igazolva a legnagyobb sikert Árpa Attila aratja. Az első színházi szerepeiben színpadra lépő producer, filmszínész, médiaszemélyiség alakítása meglepetéssel szolgál: míg Cabiria első udvarlójának szerepében legfeljebb laza természetessége és macsós energiája értékelhető, Giorgio-ként – annak ellenére, hogy megjelenésével, jelmezével és tartásával másolja filmbéli megfelelőjét –, remek karakterformáló képességről tesz tanúbizonyságot.

Minden olyan, mintha tökéletes lehetne, mégis kétdimenziós. Kár (volt) leleplezni az illúziót.

Vö. Ugrai István: Az élményszerűen elmorzsolható könnycsepp 

Cím:  Cabiria éjszakái,  Eredeti forgatókönyv:  Federico Fellini, Ennio Flaiano, Tullio Pinelli,  Színpadra alkalmazta:  Mészáros Márta,  Pataki Éva,  Rendező:  Mészáros Márta,  Díszlettervező:  Iványi Árpád,  Jelmeztervező:  Jancsó Katalin Etelka,  Jelmezasszisztens:  Matliák Eszter,  Világítástervező:  Király Tamás,  Zene:  Kovács Ferenc,  Fény:  Lénárt Gábor,  Szcenika, produkciós asszisztens:  Ridzi Gábor,  Díszletkivitelezés:  Major Attila, Czinka Gábor,  Kellék:  Bíró Tamás,  Rendezőasszisztens:  Nagy István Dániel,  Szereplők:  Kecskés Karina,  Árpa Attila,  Hámori Ildikó,  Balázs Andrea,  Czinkóczi Zsuzsa,  Kapócs Zsóka,  Kovács István,  Bicskey Lukács,  Borbély Sándor,  Bálint Emese,  Megjegyzés:  az NKA által nem támogatott