A Budapesti Fesztiválzenekar koncertje / Budapesti Mahler Ünnep 2010
2010.09.14.

Talán sosem éreztem ennyire érvényesnek Fischer Iván ötletét, hogy a Mahler ünnepen kortárs szerzőktől rendel új művet. Melis László harmincperces darabja tökéletesen illett Mahler gigantikus szimfóniájához és szelleméhez. Pedig voltaképpen semmi közük egymáshoz. Vagy mégis? CSONT ANDRÁS ÍRÁSA.

Köztudott, hogy Gustav Mahler többnyire óriási terjedelmű, irtózatos méretű zenekart foglalkoztató szimfonikus műveket írt; a most műsorra tűzött 7. szimfónia is majdnem másfél óra. Az is ismert, hogy műveiben (erősen Beethoven Kilencedikje hatása alatt) gyakran alkalmazott kórust és énekes szólistákat, ezzel is erősítve a monumentalitást. Ráadásul e szövegek nem egyszer az európai kultúra szent értékei közül kerültek ki, mint például a Faust 2. részének zárójelenete, a Veni creator spiritus kezdetű himnusz, vagy Nietzsche alkotásai, ami ugyancsak a művek presztízsét, egyetemes igényét és mondanivalóját növelte. Vagyis Mahler nem volt hajlandó dolgozni és gondolkozni egy bizonyos szint alatt.

Ezzel szemben Melis László új műve, a Dionysia alig félórás, és noha szintén óriási zenekart mozgósít, olykor kimondottan kamarazenei hangvételű, ami Mahlernél szinte soha nem fordul elő. Az új darab utolsó tétele ugyancsak szöveges, ám maga a dal (kísérete mindössze fuvola és hárfa) alig negyven másodpercig tart, és a legkevésbé sem tekinthető reprezentatív szövegűnek: a delphoi jósda egyik utolsó jóslata, melyet a Pythia Julianus Apostatának adott.

Melis László
Melis László

És mégis. A két mű bizonyos tekintetben szorosan összefügg. A legnyilvánvalóbb a bor és tombolás görög istene, Dionüszosz jelenléte mindkét alkotásban. Mahlernél nem olyan közvetlenül jelenik meg, mint Melisnél (és nem is olyan egyértelműen orgiasztikus szemlélettel, mint a 3. szimfónia első tételében: Pán bevonulása), de alighanem elfogadhatjuk Paul Bekker korai, 1925-ös, de máig klasszikus érvényű elemzését. Eszerint a 7. szimfónia első és utolsó, ötödik tétele „a dionüszoszi világszemlélet megnyilatkozása. Az első tétel a derengésből áttörő, felizzó fényt, míg az utolsó a virágzó nappalt ábrázolja.” Ez tehát pozitív, erősen életigenlő szemlélet. Melisnél azonban már szó sincs a naiv értelemben vett fényről és világosságról, szó sincs közvetlenül átélhető pozitivitásról. A dionüszoszi elv itt inkább Nietzschétől eredeztethető, mely a két legnagyobb terjedelmű, a Pallophoria („a fallosz körbehordozása”) illetve az Iobakcheia (nagyjából: „a bakkhánsnők őrjöngése”) tételekben nyilatkozik meg ijesztő erővel. Nietzsche volt az, aki felfedezte az úgynevezett görög pesszimizmust, az életörömben megnyilatkozó beteges életigenlést, a pozitívban megbúvó negativitást, ezek kölcsönös egymásra hatását, mondhatni dialektikáját. Dionüszosz hatalma a 21. századi szerzőnél – nem úgy, mint Mahlernél, aki egyébként olykor erősen Nietzsche szellemében dolgozott – inkább pusztító erejű, és voltaképpen az Én önkéntes – vagy isteni parancsra elkövetett – feladásával azonos. És noha Melis darabja a „program” szerint mindenekelőtt a mámor istenéről beszél, annyiban is nietzschei fogantatásúnak érzékelhető, hogy a – jobb híján zenekari szvitnek nevezhető – alkotásban megjelenik a filozófus idevágó másik híres felfedezése, az apollói elv is; a tombolás mellett a szelídség, a felforgatás, világpusztítás mellett az idill vagy legalábbis lírai megbékélés hangja.

Ugyancsak e két elv együttes jelenlétét mutatja a mű felépítése: a hét tétel lassú és gyors tempók váltakozására épül, ahol is a páratlan számú, az egyszerűség kedvéért most lassúnak megnevezhető tételek (Apostrophé; Anthestéria; Cythroi, Pythia) jelent(het)ik az apollói, és a párosak (Phallophoria; Iobakcheia; Askolia) a dionüszoszi princípium érvényesülését.  (Itt kell megemlíteni, hogy a klasszika-filológiai munkában, a görög ritmika és dallamok megkeresésében Melis nagy segítségére volt Kárpáti András, az ógörög zene jeles szakértője.) A relatíve kis terjedelem ellenére is nagyszabású terv ez, mely különösen a lassú tételekben – elsősorban a fafúvósok és az ütősök – varázsos megszólalásai miatt hatott elbűvölő szépséggel. Nehéz eldönteni, közülük melyik a legmegkapóbb, leginkább szívbemarkoló tétel, kétszeri meghallgatás után (szeptember 10. illetve 12.) magam a Cythroi („kancsók”) részre szavazok, ráadásul ebben egyesül a vad és a megbékélő intonáció: Dionüszosz mámoros ünnepén a halottakra emlékezik a zene. De mindez még nem lenne elég, hogy remekműgyanúsnak érezzük a helyeként mesés műgonddal és érzéki odaadással hangszerelt (itt Melis Debussynek, Stravinskynak egyaránt adósa), egyébként furcsa balettként is elgondolható és előadható művet. Mert a hatodik tétel elsöprő hatású fináléja, Dionüszosz teljes diadala nem az utolsó szó, azaz csak pszeudo-finálé. Ami ezután következik, az visszafelé átértelmezi, egészen más megvilágításba helyezi a darabot. Apolló jósnője, a Pythia éneke (mely Szolnoki Apollónia csodálatos, ide tökéletesen illő, abszolút sallangmentes előadásában hangzott el) egyrészt egy világ – leegyszerűsítve: az antik klasszikus kor – végső és visszavonhatatlan pusztulásáról beszél a delphoi jóshely összeomlásakor: „Mondd meg a császárnak: hogy a mesteri fal lezuhant már, / Phoibos háza enyészik, s elpusztult a babérfa, / Nincs csevegő forrása, dalos vizei elapadtak.” Ebben az értelemben ez a negyven másodperces, katartikusan megrázó kis ének a monumentalitás temetője, a Kilencedik szimfónia Öröm-ódájának (és ezzel persze Mahler üvöltő életigenlésének is) negatív lenyomata és visszavonása, abban a szellemben, ahogy erről Thomas Mann a Doktor Faustusban írt. Ugyanakkor e lamento magának a műnek, a Dionysia című szvitnek is siratója, és mindenekelőtt ez ad Melis László művének nagy – erős szóval: összeurópai jelentésű – dimenziókat.

Fischer Iván
Fischer Iván

A Budapesti Fesztiválzenekar Fischer Iván vezetésével megérezte a pillanat jelentőségét; hihetetlen odaadással, koncentrációval, átéléssel, fegyelemmel, roppant magas technikai szinten játszotta az igen nagy figyelmet, ritmikai pontosságot igénylő darabot. A siker nem is maradt el, különösen a vasárnapi koncerten zengett a terem a bravó kiáltásoktól. Megkockáztatom: a darabot még sokszor hallhatjuk a közeljövőben, feltehetően külföldön is. Megérdemli, hogy játsszák.

Mahler említett művével folytatódott a hangverseny – magam a 7. szimfóniát csak a 12-i koncerten tudtam meghallgatni. Fantasztikus (és a negyedik tétel kissé homályos indulásától eltekintve), makulátlan előadás volt. Az elemzők szinte egyöntetű véleménye szerint ez Mahler legkevésbé egységes műve, a saroktételek keresztes dúrokban írt jubiláló intonációjához alig kapcsolható a középen sajátos triptichont alkotó három, táncos jellegű szakasz B-s dúrjainak (és molljainak) olykor egészen kávéházi vagy szalonzenekari megnyilatkozása. Epésebb kritikusok talán azt is megfogalmazhatnák, hogy a negyedik tételben alkalmazott obligát gitár és mandolin – Susan Sontaggal szólva – szinte camp: olyan rémes, hogy már jó. Legyen bárhogy is, Fischernek és káprázatos zenekarának valamiféle egységet mégis sikerült most kicsiholnia. Ezt abban érzékeltem, hogy a zárótétel diadalmas hangját is áthatotta egyféle társastánci jelleg; a Mahler által behozott, roppant vitatható értékű Wagner- illetve Mozart-idézetek – meglátásom szerint volt ott Offenbach is, mégpedig a kánkán – még ebben az egyébként nem pusztán életigenlő, hanem egyenesen életüvöltő zenében is kaptak némi ironikus felhangot. Bámulatos rézfúvós kórus, nagyszerű ütősök, zengő vonósok – egészen lenyűgöző interpretáció volt.

Szerző: Csont András
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2010. szeptember 12.
Megítélt támogatás: 5 000 000 Ft
Támogató: Kiemelt Kulturális Események Ideiglenes Kollégiuma
A Budapesti Mahler Ünnep 2010 megvalósítására (2010)