A pozitivista hátterű filológia és textológia szakmai reflexei közé tartozik, hogy a kritikai kiadások munkálatainak lezárulásával, a teljes életmű birtokában illetve a torzult, cenzúrázott szövegek helyreállítása után a kiadás vezetője – a leghitelesebb és leginkább beavatott személy – monográfiában összegzi a szerzőről és műveiről elérhető tudást. S bár a fenti mondat majdnem mindegyik kifejezése idézőjelet kívánt volna, hiszen például a teljes életműre való rálátás mindig is csupán eszmény marad, a megoldás mégis rendkívül erősen tartja pozícióit. Szegedy-Maszák Mihály Kosztolányi-könyvének megjelenésekor „még alig kezdődtek meg” a kiadás előmunkálatai, s az is világosan látszik, hogy többek között a sajtótörténeti háttér, a publikációk átfogó rögzítésének hiánya miatt eleve kompromisszumokkal kell(ett) indulni, s hogy esetenkénti mérlegelést igényel majd a hagyományos és a szinoptikus (genetikus) kiadások közötti választás vagy az egyes művek kötetbe sorolása, sőt szerzősége is.
Ha ezek a feszültségpontok, az egyes kiadásokhoz kapcsolódó megoldási javaslatok, mint például az Esti Kornél-kötet esetében, fel is bukkannak a monográfiában, annak egészéről semmiképpen sem állítható, hogy a Kosztolányi-szövegkiadás kontextusában jött volna létre, hiszen Szegedy-Maszák Mihály első Kosztolányi-tanulmánya mintegy harminc évvel korábban jelent meg, az 1980-as Világkép és stílus már tartalmaz Esti Kornél-tanulmányt, s a szerző 90-es évekbeli kánonkutatásai között is helyet kapott például a Kosztolányi világirodalom-felfogásáról írott tanulmány. Az átértelmezések, átírások számbavétele nyilván egy terjedelmesebb tanulmány feladata lesz, de annyi elmondható, hogy a monográfia önmagára nézve is azt a történeti értelmezői szempontot tartja mérvadónak, amellyel Kosztolányihoz is közelít: „a múltról alkotott kép nem állandósítható”, s az igazság mindig átmeneti jellegű.A többnyire kötetkompozícióban elfoglalt helyük alapján tárgyalt lírai szövegek, elbeszélések, illetve a regények értelmezése mellett Szegedy-Maszák kiemelt figyelmet szentel a „magyar irodalom élvonalához” tartozó értekező prózának is, s ezen a ponton érzékelhető a leghatározottabban az életművön belüli hangsúlyváltoztatás igénye. Kosztolányi újság- és tárcaírói életműve, nyelvészeti, nyelvművelő cikkei, a műfordításköteteken keresztül megnyilvánuló nyelv- és irodalomfelfogása vagy színházkritikai cikkeinek a marxista ideológia által az öncélú esztétikum területére utalt, mondhatni semlegesített értékelése a kötetben olyan korszerű, többek között Nietzschéhez, Humboldthoz kapcsolt filozófiai, eszmetörténeti kontextust kap, amelyet a későbbiekben nem lehet torzítás, leegyszerűsítés nélkül a szépirodalmi munkássággal hierarchikus viszonyba állítani.
Kosztolányi nemzetfelfogása – amely elsősorban nyelvi közösségként értelmezte a nemzetet, s a nyelv kommunikatív funkciója előtt annak (a romantika felfogására emlékeztető módon) önállóságát, a hagyományban létrejövő és rögzülő jelentésének elsődlegességét vallotta – magyarság és anyanyelv rendkívül szoros kapcsolatán keresztül a költői alkotást és az emberi, nemzeti identitást egyszerre képes megélni. A szöveghordozókra, a könyv szerepének radikális átértékelődésére, az írógéphasználatra, a technikai fejlődésre illetve a nyelvnek erre a kissé archaikus felfogására is visszavezethető, hogy Kosztolányi milyen korán és pontosan képes rögzíteni a változásokat, illetve érzékelni a képi kultúra, sőt az angol nyelv térhódítását is.
 Kosztolányi Dezső |
Az irodalom belügyeihez tartozó műértelmezések mellett a Kosztolányi-kutatás „kényes és szövevényes” kérdései közé tartozik Kosztolányi és a politika viszonya. A szélsőjobboldali Új nemzedékben vállalt szerep, illetve a Pardon rovat szerkesztése, az ott megjelenő, név nélküli cikkek szerzősége körüli, elsősorban Lengyel Andrással folytatott éles vita természetesen a leendő kritikai kiadást is érinti. A szerző és mű esetenként túlzottan zárt viszonyában gondolkodó megközelítésekkel szemben Szegedy-Maszák Mihály elsősorban a leírásra használt fogalmak árnyalásában és a történeti eseményekhez kötött szerep(ek) megállapításában látja a megoldást, s a távolodást az egységesítő szemlélettől. Rendkívül gazdag anyagot, kortársi állásfoglalást, reakciót idéz a sajtótörténeti szempontból így is hiányos időszakhoz. A szűkebb szakmai nyilvánosságnak feltett kérdés pedig mintha a vita súlypontvesztését, aránytalanságát sugallná: „Amikor névtelen cikkeket igyekszünk több-kevesebb joggal Kosztolányi nyakába varrni, vajon ki gondol arra, micsoda kárt okozott, hogy művei oly sokáig hiányos kiadásokban hatottak?”
Szegedy-Maszák Mihály Kosztolányi-monográfiájában az olvasó éppúgy megtalálja azokat a bizonyosságokat, tételszerű kijelentéseket kerülő stílust, szemléletet, mint a szerző korábbi köteteiben, s ez olykor akár zavaró is lehet, hiszen az állandó kép és az igazság – akár átmeneti – vágya bizonyára a befogadás alapigényei közé tartozik. A néhol kaleidoszkópszerű sokféleség, belső nyitottság azonban, ha beidegződéseinken képesek vagyunk változtatni, egyrészt nagyon is nyilvánvaló, erős értékítéletet sugároz, másrészt pedig a lezárásra, elrendezésre irányuló irodalomtörténetek helyett az újra megtörténő irodalom élményét képes átadni olvasójának.