III. Ördögkatlan Fesztivál
2010.08.12.

A fesztivál meghatározó élménye a „köztes világok” megtapasztalása. Pontosabban az átlépés helyének és az átmenet idejének érzékelése, ahol egyszerre tűnik fel az innen és a túl – alkotott és teremtett, szent és profán, saját és idegen, mulandó és örökkévaló. MIKLÓS MELÁNIA ÍRÁSA.

Simon
Simon Edina és Surman Edit tulipánjai

Van abban valami szomorúsággal teli optimizmus, ahogyan Simon Edina és Surman Edit kerámia-teremtményei belakják az elhagyott épületeket. Tavaly a kisharsányi templom repedezett falai közé leheltek életet a mozdulatlanságukban a túlvilág reményét hordozó madarak, az idén a nagyharsányi képzőművészeti happening részeként felállított játékos és „vegyes összetételű” installáció keltett hasonló hatást. A Helytörténeti Múzeumhoz tartozó, faluhelyen is többnyire múltbéli életformát idéző hátsó épületegyüttes, a tisztára meszelt, ám üresen álló istállók és melléképületek szolgáltatták az akció talált terét, mely a közös alkotás gesztusa révén nyert szakralitást.

Míg Kiss Tibor, ef. Zámbó István, Háy János és Cseh András a téglapadlós, gerendamennyezetes „szoba” falainak megfestésén dolgozott, addig a „madaras lányok” nem csak a belső teret, hanem az udvart is díszítették. A szépen kivitelezett és nem mellesleg megvásárolható iparművészeti alkotások (amelyek között nincs két egyforma darab!) most is túlmutattak a dekorativitás funkcióján, s párbeszédbe kerültek a letűnő (tárgyi) környezettel. Gránátalmák az érő szilvafán, a fal tövében nyíló tulipánsor, piros kalapos gombák, pihenő fecskék az istállófalon, száradó halfüzérek, liliputi méretű tehenek a szalmán – mintha elvarázsolódott és megállt volna a világ. Betekintve a kifestett pajta ablakán, a tavalyról ideköltözött repdeső madarak állóképe zavarta össze a látványt. Hol a kint, és ki van bent? Ki az élő, és mikor holt? Ha bemegyünk, bent leszünk-e vagy kívül? S vajon mi történik a szobával, ha továbbállnak ablakaiból a hollók, macskák, madarak, falairól az ördögi maszkok, téglái közül a virágok? Mint kiállított tárgy íródik be a falu történetébe a Katlan mementójaként, vagy „újrahasznosított” formában jövőre újra életre kel? (A térspecifikus alkotások vonzereje és hatásfoka egy szezonális fesztivál esetében kétségkívül jóval nagyobb, mint a muzeálisan őrzött vagy az enyészetnek kitett alkotásoké; uttóbbit példázza a Vylyan terasz művészi hordóinak esete, amelyeken idén legfeljebb az idő/járás/ eróziójának nyomait nézegethettük érdeklődve.)

Janó
Janó és a Manók - részlet. Fotó: Király Adrienn

Háy János Janó és a Manók című kiállításán szintén termékeny feszültségbe került egymással több köztes világ. Egy régi polgári ház (iskola vagy óvoda?) csilláros termének parkettás padlóját frissen kaszált fűvel borították be, a mezőn száradó széna illatába burkolva a kiállítást. Az elhagyatott szoba közepén egyetlen „hagyományos szomorúmanó” életnagyságú bábuja vigyázta a rendet. Háy könyvborítóiról ismert, néhány vonalas figurái közül ezúttal manó-sorozat tárult fel a ragaccsal falra erősített, gyűrött-szakadt papírlapok színes ceruzás „gyerekrajzain”. S hogy mi történt azután, hogy a látogatók elhagyták a termet? Az alkotói kéz által feliratos életképekbe rendezett apró lények (a kerítés- és kulcslyukon kukucskáló, égből pottyanó, fényképet küldő, magányos királyként trónjáról lecsúszott vagy az alkatrészboltban sor(s)ukra váró szomorúmanók) minden bizonnyal életre keltek, s széthancúrozták a szobát. Hiszen – a vendégkönyvben olvasott kérdésre rezonálva – hagyományos vidámmanók és radikális szomorúak éppúgy léteznek, csak máshonnan megfigyelhetők.

Háy
Háy János a nagyharsányi templomban

Néztük is egymást megrendülten egyik délután a nagyharsányi református templom soraiból. A XIII. századi román stílusú épület egyedülálló térbeosztása állítólag annak köszönhető, hogy a két évszázaddal későbbi gótikus bővítés során a mesterek nem találták el a helyes statikát: a hajó szimmetrikusan osztódik ketté a gyülekezet padjait a középen magasodó szószék és úrasztala (valamint egy tartóoszlop) felé fordítva, az emelvénnyel szembeni szentély azonban ugyanolyan szélességben nyitja meg oldalt a teret, mint a fél-hajók. A templom aránytalan szűkösségében tehát a szószék az egyetlen pont, amely mindenhonnan jól látható. S van abban valami optimizmussal teli szomorúság, ahogyan Háy innen olvassa fel istenes verseit a hiányról, a nem létező, nem talált, illetve a más(ik)ban rejtőző Isten kereséséről. Hiszen „aki nincs, annak semmit nem lehet” (Betlehemi ének). Nem kinyilatkoztat, hanem lefelé figyel, ránk és a Szent Efrém Kórusra, melynek liturgikus énekei kíméletlen érzékenységgel és profizmussal törik fel szívünkről az évszázados kérgeket. Az érinthetetlen, mert több rétegben freskók maradványait feltárt műemlékfalak között újraíródott a néhány évvel ezelőtt látott előadás élménye. Most a lélek összes regiszterét átjáró férfihangok kórusához voltam közelebb, s küzdelmet folytattam minden kétkedő, profanizáló költői szóért. Kifelé menet beleolvasva a nyitott Szentírásba a bűnbánó asszony bocsánatot nyert. Olyan kár, hogy nincsen isten.

Lovasi András a Tüke Fenoménben
Lovasi András a Tüke Fenoménben

A palkonyai faluházban nagy érdeklődés mellett megtartott premier előtti vetítésen aztán meggyőződhettünk a profán legendák valóságértékének hasonlóan sérülékeny voltáról is. A MikeDudeFilm Tüke Fenomén című, a Pécsről és a pécsiekről főleg a helybéliek körében élő hitek és tévhitek mentén megrajzolt áldokumentumfilmje szellemes és (ön)ironikus látlelet a lokálpatriotizmusról. Az EKF-cím és eseményei apropóján született alkotás beharangozója (megtekinthető itt – a szerk.) kiváló marketinges fogás, amely igazolja ugyan a film alapötletét, ám alá is ássa a sikert. A vetítésre várakozók közt rögtönzött interjúkból kiderült, hogy a nézők többségét a „Központi Hivatal által betiltott” dokumentumfilm iránti kíváncsiság hozta ide, amely végre fellebbentheti a fátylat a Pécs-jelenségről, vagy maga a szamizdat körüli titokzatosság, esetleg a híres pécsi (média)személyiségek névsora – a filmben megszólal Lovasi András, Rátgéber László, Beck Zoltán, Vuity Tvrtko, Kamarás Iván stb. Kevesebben voltak az eleve (szerep)játékot gyanítók, bár számuk feltehetőleg a főcím megjelenésétől kezdve nőtt. A vizuális effektek tekintetében aprólékosan kidolgozott Tüke Fenomén ugyanis a tényfeltáró bűnügyi akció- és dokufilmes eszközkészlettel azonnal beexponálja és elárulja magát, minden egyéb rásegítés – például a filmet forgató stáb erőltetett kerettörténete – az igazság, illetve a nem celeb riportalanyok beavatottságának eldönthetetlenségéből adódó feszültség és figyelemfenntartás ellen dolgozik. Belülről nézve, pécsiként biztosan élményszerű az ismerős anekdotákkal való kollektív szembesülés, kívülről nézve viszont a meglehetősen belterjesre és hosszúra sikeredett film inkább kihagyott lehetőség.

Monoszkóp
Monoszkóp

Nem úgy a kaposvári egyetemisták Magyar Monoszkóp című előadása, amelyet igazán „szamizdat” módon, aznapi kihirdetéssel préseltek be a palkonyai faluház „éjszakai” műsorába. A média-játék műfaj-megjelölésű előadás az első éves színészhallgatók önálló szervez(őd)éséből, ötleteiből és kreatív energiájából született meg – a Zsámbékon bemutatott Egy Carmen (l. kritikánkat itt) mellett újabb nyári bizonyítékaként annak, hogy nagyon is érdemes rájuk odafigyelni. A produkció nemcsak a műhelyszellem és az együttes játék tekintetében mutat fel elvitathatatlan érdemeket, hanem bátor közéleti problémafelvetéséért és annak tehetséggel adagolt szókimondásáért is dicséret illeti (legfőként az író-rendező Fábián Pétert és Benkó Bencét). A Magyar Monoszkóp úgy mutat rá sok humorral és játékossággal az írott történelem és a múlt legendáinak viszonylagosságára, hogy közben idézőjelbe teszi a médiamanipulált nemzeti identitásképzés jelenét is, ám bölcsen elkerüli az ítélkezést. Fikciójában, melynek keretét a Játék határok nélkül televíziós kvízjáték (!) adja, eljátszik a lehetőséggel, hogy mi történne akkor, ha a nyertes a trianoni békeszerződés eleddig titkos záradékát s annak nyilvánosságra hozatalát választaná jutalmaként.

Palkonyai pincesor
Palkonyai pincesor

Hogy nem érnének véget hazánk szenvedései, hiszen a nemzetek és kultúrák közötti együttélés sokfelé ágazó hálójából lehetetlen kilépni, azt jól példázta másnap reggel Sebestyén Márta és Andrejszki Judit közös koncertje a palkonyai körtemplomban, ahol teljesen körbeültük a „színt”. A Szent István-köszöntő és a műsort sokadik ráadásként záró Áldás között igazi zenei időutazásban lehetett részünk; az előadók szíves és bensőséges kalauzolásával. Nemcsak kettejük találkozásáról, a dalok valamint a Bor és szerelem témájára összeállított műsor történetéről meséltek, hanem a régi zenés, énekes Andrejszki hangszeréről, a csemballóról, más néven virginálról vagy spinétről is (amelyből reneszánsz lakodalmakon egyszerre húsz játszott, ehhez képest ma összesen kettő van az országban), amit a koncert végén rögtönzött bemutatón az érdeklődők közelebbről is megnézhettek. Népdal és barokk (illetve középkori és reneszánsz) kettősségében szólt az ének és a muzsika – dobkísérettel és Sebestyén Márta furulya-játékával gazdagítva a hangzást –, amelynek különlegességét az adja, hogy egyszerre szólalnak meg a kódexekben lejegyzett latin „műdalok” és népi megfelelőik, vagy ahogyan a magyar dalok „észrevétlenül” együtt élnek, keverednek és váltakoznak egy-egy korabeli angol, spanyol, olasz és görög (!) dallammal.

Az utolsó nap érte el a falut (és a Katlant is) a fesztiválturizmus első lágy hulláma, így jól esett kicsit visszahúzódni a perifériákra. Például a pincesor egyik présházába, ahol csak egy függöny jelezte a kiállítást, amely mögött Görömbei Luca megvilágított üvegtáljai és -plasztikái szóródtak el a térben, mintha az előző éjszaka csillagai hullottak volna ide. Amikor szemünk megszokta a sötétben látást, észrevettük a dobfelszerelést, ezzel együtt a Korai Zsolt médiaművész tervezte interaktív összefüggést a hangadás (nemcsak a dobolás, hanem a dobbantás és kiáltás esetében is) és az erre kihunyó fények között, eljátszva kicsit a mindenség urának gondolatát.

Lois Viktor a fesztiválmegnyitón
Lois Viktor a fesztiválmegnyitón

Innen a nagyharsányi Szoborparkba vettük az irányt, ahová aznapra nem hirdettek programot, ám Lois Viktor kiállítását még sikerült elcsípnünk. A mindenféle „fémhulladékból” – kiselejtezett írógép, mosógépdob, centrifuga, biciklipedálok, szajlák, hűtőbordák, vázak és csövek felhasználásával – készített hangszerszobroknak ennél ideálisabb környezetet nem is képzelhetünk. Közelről nézve a tárgyak gépszerűsége és maszkulin ereje a lenyűgöző, a technika és a mechanika alkímiája, ahogyan a látszólag össze nem illő alkatrészekből megszületik a szerkezet; amelyben kicsit távolabbról felismerhetővé válik a forma (minden tárgy valamilyen hangszerre emlékeztet), s az ebben rejlő harmónia. Az pedig több mint varázslat, ahogyan e szerkezetekből megszólal a különleges hangzású, egyszerre fémesen hideg és éterien lágy zene. A sziklafallal védett katlanban a természet és az emberi kéz alkotta mészkőszobrok között aznap délután az 1998-as felállásban próbált a Tundravoice. A Lois-hangszereken (a kritikusok elnevezéseivel) perszonál etnót, underground fémzenét illetve metálsanzonokat játszó zenekar repertoárjából „Az élet olyan szezonális, akkor jó, ha rezonális” refrént hoztam magammal. (A park bejáratánál a katlanbuszra várakozva a túloldalon zajló busz-színházi akcióban Pepe éppen a lerobbant busz motorjának megérintését ajánlgatta az utasoknak „életre szóló” élményként.)

kk
Köztes világ. Fotó: Garamvári Gábor - kiserletiadas.hu (A képek forrása: Ördögkatlan Fesztivál)

Jövőre, veletek, ugyanitt. Addig is maradnak az emlékek, a köztes világ, mely Garamvári Gábor azonos című fotósorozatában magáért beszél (további fotók a szerző honlapján, itt). Képek a fesztivál életéből, érzékenyen párosítva a falvak „fesztiváltalan” életének képeivel. Színpad a kint is és a bent.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Pécs EKF 2010 gyűjtőlapon olvashatják.

Vö. Tompa Andrea: Másik idő

Esemény:  III. Ördögkatlan Fesztivál,  Helyszín:  Nagyharsány, Szoborpark, Kisharsány, Palkonya,  Időpont:  2010. augusztus 4 - 8.
Megítélt támogatás: 13 000 000 Ft
Támogató: Kiemelt Kulturális Események Ideiglenes Kollégiuma
A fesztivál megrendezésére (2010)