Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

SOK ÉS KEVÉS

Bizet: Carmen / Szegedi Szabadtéri Játékok 2010, 2011
2010. aug. 2.
Az alapjáraton is egzotikus, azaz a könnyedén továbbszínezhető helyszínekben eleve bővelkedő Carmen "élményoperává" fokozása szabadtéri csinnadrattát ígért, ami minimum szkeptikussá tette a zene iránt is érdeklődő nézőt. IBOS ÉVA ÍRÁSA.

Jelenet az előadásból.
Jelenet az előadásból

A balsejtelmet a kezdő kép sem oszlatja, ám mivel a nyitány alatt feltételezhetően egyféle esszenciáját kapjuk a rendezői koncepciónak, megpróbáljuk megfejteni, ami a színpadon van.  Nem könnyű, mert nehéz kiválasztani, hogy honnan hova induljon pásztázó tekintetünk, illetve milyen sorrendben kezdjük leltározni az „üzeneteket”. Pedig ez még gyerekjáték a későbbiekhez képest, amikor majd énekelnek is, és a szereplőket meg kell keresni a statiszták tömegében. De az még odébb van, egyelőre lehengerel a látványraktár: a több, különféle épületeket jelző díszletelem beazonosítása, az egyéb, de ugyanekkora méretű, nyomtatott betűs (állítólag hanglemezborítókat imitáló) hasábok értelmének a felfogása, a dómszínpadon lassan standarddá váló vetített képek követése, amelyek arra hivatottak, hogy tágasabb dimenzióban szemléljük a sevillai eseményeket. Nem minden ilyen áttételes, a vörös-feketébe öltözött táncosok sejtetik, hogy itt bizony bikaviadalos-spanyolos temperamentumból fakadó dráma vár ránk, mielőtt azonban meggyőznénk magunkat a szimbólumrendszer kihüvelyezhetőségéről, egy játéktérre beforduló vastraverz tetején megpillantjuk a nem tudjuk kiket vezénylő karmestert, akinek dirigálása sehogy sem jön össze a zenekari árokban ülő, hangszerük megszólaltatásával elfoglalt zenészek pozíciójával.

Kerényi Miklós Gábor rendezői szándéka szerint rá kellene jönnöm, hogy ez az ívesen hajlított, építőipari darunak (esetleg lebegő hídnak) látszó tárgy egy lemezjátszó karja(?), tűje (?), amely az előadás folyamán, bizonyos dramaturgiai pontokat követve lekonyul, vagy peckesen a magasba lendül a „lemez”, vagyis a forgószínpad fölött, de  mindez csak utólag, külső (pontosabban belső) forrásból nyert magyarázatot. 

Bucsi Annamária, Mester Viktória és Jelena Koncar
Bucsi Annamária, Mester Viktória és Jelena Koncar

A szegedi Dóm tér sportpálya méretű színpada kétségkívül nagy falat az itt debütáló rendezők számára, mivel a kőszínházi tapasztalatok itt vajmi keveset érnek. Egy sor szcenikai furfangot kell alkalmazni ahhoz, hogy (például) ne tűnjön szegényesnek és üresnek a színpad, hogy az énekeseknek – zenei belépésükig – legyen idejük megtenni a túrahosszúságú utakat, hogy ne csak a földszinten játszódjék minden, mert akkor ablakon kidobott a hátsó traktusokban ülők jegyre költött pénze. Mindez, mondom, a kezdőknek okoz gondot, Kerényi Miklós Gábornak a legkevésbé, hiszen a cilinderében lapul az összes trükk, elvégre évről évre visszatérő vendég. Igaz, az utóbbi években főleg musicaleket állított itt színre (Elisabeth, Szentivánéji álom), amelyek igen jól bírják a petárdás-habostortás látványorgiákat, de még a könnyfakasztó érzelgősséget is – amelyektől, szó se róla, a Carmen sincs fényévnyi távolságra, de kontinentálisra azért igen. Másrészt: Kerényinek komoly operarendezői múltja van, így akár telitalálat is lehetett volna a Carmen-szindróma általa történő, populáris megfogalmazása.

Az ingergazdag színpadképek és az aktualizált értelmezhetőség kedvéért Kero hozott is mindent, a már felsoroltakon kívül szvingerklubot, rúdtáncosokat, ENSZ katonai akciót (videón), tömeget zsúfolásig a színpadra (még a csempészek is egymás lábát tapossák) és tapsot generáló jelenetvégeket – az eredmény mégis kétséges, zilált és széteső. Amit sajna nem elégszer ellensúlyozott megnyugtatóan a zenei teljesítmény. Az első, nézői önerőből (vagyis valóban elragadtatott tetszésből) születő tapsot Carmen és Don José első részt záró duettje aratta (és nem a Habanera), ekkorra kapaszkodott össze a színpadi és a nézőtéri akarat.

Arnold Rutkowski és Mester Viktória (A képek forrása: Szegedi Szabadtéri Játékok)
Arnold Rutkowski és Mester Viktória (A képek forrása: Szegedi Szabadtéri Játékok)

Ami a főszereplőket illeti: a társulatba Schöck Atala helyett váratlanul, négy nappal a premier előtt (!) beálló Mester Viktória elismerést érdemel (ezért csak fenntartásokkal említjük, hogy a történet elején nem nagyon éreztük, hogy az általa megformált Carmen képes ekkora ramazurit gerjeszteni), aki második áriájától kezdve egyre erőteljesebb résztvevője lett a darabnak.  Az „igazi” nemzetközinek hirdetett produkcióban valóban vettek részt külföldi énekesek: a Don Josét éneklő lengyel Arnold Rutkowski jóval rutinosabban szerzett szép pillanatokat, mint az Escamillo szerepére érdemtelenül korán hívott, a hangi és színpadi létezésében egyaránt nyilvánvalóan kezdő Lee Poulis, akinek ittlétére nemigen találunk indokot. De az alkalmanként szó szerint ijesztő, nézői térfélről felhangzó hangtechnikai malőrök mellett Kesselyák Gergely (zenekari) magas hangokat eljelentéktelenítő, ezáltal dinamikát vesztett, visszafogott zenei vezetését sem nagyon értettük.   

Mindezek miatt csak egy kicsit, és inkább lélektanilag éreztük vesztesnek magunkat péntek éjjel azért, hogy a csöpögő eső elmossa az előadás végét. Pedig már nem volt sok hátra, a statisztasereg is elhagyta a szerelmi dráma végkifejletét sugalló, színpadot beborító vörösrózsaszirom-szőnyeget, ám a premieren a főszereplők életben maradtak. Nagy árat fizettek érte, aznap este elmaradt a végső, igazi taps, aminél rosszabbat aligha élhet át énekes és zenész.

Vö. Kolozsi László: 7-es erősségű 
Fáy Miklós: Szabad ég alatt 
Rákai Zsuzsanna: Élményopera 
Márok Tamás: Zenés nyáresti miegymás 
Zsedényi Balázs: Mindenki megkapja

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek