Magyarországi Bábszínházak X. Találkozója / Kecskemét
2010.05.31.

Feszített ütemben, bőrig ázva, de jó hangulatban nézte a szakma egymás előadásait Kecskeméten, a Magyarországi Bábszínházak X. Találkozóján. A szakmai zsűri nem finomkodott, de az általam megkérdezett gyerekek még szókimondóbbak voltak. TÓTH ÁGNES VERONIKA BESZÁMOLÓJA.

Szűrőtlen

A fesztiválon huszonöt előadást láttam (köztük két külföldit), és további ötöt ismertem korábbról: a huszonnyolc hazai bábelőadás kis jóindulattal reprezentatív mintaként is értékelhető az idei bábfelhozatalt illetően. Nem szabad elfelejteni, hogy Kecskeméten nincs szigorú szűrés, azaz válogató, előzsűri vagy meghívásos rendszer: a találkozó előadásait maguk a színházak javasolják, így az összkép sokkal inkább a hazai bábszínházak önreprezentációs tendenciáit mutatja, s nem feltétlenül a legerősebb, vagy egy-egy markáns szakmai szempont szerint választott előadások összességét. A program résztvevői közé szerencsére nem kerülhettek be „haknibrigádok”, akiknek nem fő profiljuk a bábszínház, csupán szereplési lehetőséget kerestek. (A szervezők elmondták: a legitimizáció fontos összetevője, hogy az adott társulatot jegyezzék a szakmában, például legyen róla dokumentáció az OSZMI Bábtárában, az alkotók legyenek valamely szakmai szervezet tagjai stb). Még egy tényezőt érdemes figyelembe venni: a Magyarországi Bábszínházak Találkozója szinte napokkal követi a Kaposvári Gyermekszínházi Biennálét, s ez is befolyással lehet a programba bekerülő előadásokra. 

A zuhé közbeszól
Mikropódium. Fotó: Aracs Eszter
Mikropódium. Fotó: Aracs Eszter
Idén volt először szabadtéri szekciója a találkozónak, de a kültéri programok jelentős része párhuzamosan zajlott a fesztivál többi előadásával, így a szabadtérre hirdetett vásári bábjátékoknak sajnos csak töredékét láttam. Mivel szinte végig zuhogott, a szabadtéri előadások elszánt és hűséges művészei és nézői vagy átköltöztek a Tudomány és Technika Házába, vagy a nedves, jéghideg utcákon dideregtek. Persze, ez utóbbinak is megvolt a maga romantikája: emblematikus jelenetként őrzöm például, ahogy Lénárt András Mikropódiumának apró bábjai megelevenedtek a Polgármesteri Hivatal árkádjai alatt. Az ázott, de lelkes közönség szeretettel figyelte a bensőséges hangulatú, picurka bábok parádéját, a harmonikázó bohócot, az ugrándozó halacskákat és az arasznyi, törékeny kis balerinát, akit gazdája még meg is sétáltatott a nézők tenyerében. Szintén érdemes volt belefutni a cirókások produkciójába, a zimankó elől a Tudomány és Technika Házába beköltözött Csalóka Péter című előadásba, melyben Szabó Balázs (úgy is mint rendező) tette lóvá a hatalmas gólemként billegő, együgyű bírót az összegyűlt gyerekek visongása közepette. Az egyik legkedvesebb pillanat az volt, amikor egy galamblelkű kislány közbeszólt, és megpróbálta a veszekedésről lebeszélni a szereplőket. Csehországból érkezett az egyik legkreatívabb ötletet felvonultató Buchty a Loutky társulat a Színházi filmautomatával. A gépezettől a közönség úgy rendelhetett filmeket, mint egy zenegéptől. A bábosok a Casablancától a Ponyvaregényig számtalan klasszikust elevenítettek meg, egy-egy jellegzetes momentumot kiemelve a filmekből, abszurd humorba ágyazva azokat. Bár a felvonultatott bábok mintha csak egy szedett-vedett raktárból dőltek volna ki, a játszók profizmusa elvitathatatlan: magyar nyelvtudás nélkül is tökéletesen kommunikáltak a meglehetősen provokatív módon fellépő közönséggel. Még egy hasonlóan dadaista humorú utcaszínházi csapat szerepelt a találkozón, az Ort-Iki Báb- és Utcaszínház Debrecenből, akik Kossuth Lajos wigwamja címen adták elő bizarr víziójukat, melyben hazánk hős fia tomahawkot ragad.    
Csúcstámadók

 

Hárún és a mesék tengere. A kép forrása: Budapest Bábszínház
Hárún és a mesék tengere. A kép forrása: Budapest Bábszínház

Elsőként a kedvenceimről essék szó, melyek kapcsán túlzás volna kijelenteni, hogy hibátlanok lettek volna, valami miatt mégis emlékezetesek voltak. Csató Kata Salman Rushdie Hárún és a mesék tengere című munkájából született előadása elbűvölt (az előadásról szóló kritikánkat ld. itt). Lenyűgözött a gazdag, rafinált és önreflektív szöveg (a mesét Góczán Judit alkalmazta bábszínpadra), elvarázsolt Julia Skuratova szokatlanul igényes látványvilága (a háttér-animáció, azaz a szürke füstpamacsokat eregető kémények, a könyvtengerből épülő meseóceán, a hajóvá változó fürdőkád, a szellemes bábok). Tetszettek a színészek, akik többnyire kettős szerepben zsonglőrködtek, és a szép beszédű Bercsényi Pétert is nagyon jó választásnak tartom a meséket megmentő Hárún szerepére. Csató Kata rendezése finom, okos, érzékeny munka: számomra a fesztivál legerősebb, legemlékezetesebb előadása.
Nagyon kedveltem a szintén két párhuzamos történeteket szövögető, Repülési lecke kezdőknek című előadást is, az ESZME és a Vaskakas közös produkcióját, Tengely Gábor munkáját, amelynek írója Gimesi Dóra, tervezője Bartal-Kiss Rita. A darabban egy macska által felnevelt sirályfióka története jelent meg, párhuzamosan egy hétköznapi drámával, melyben egy fiatal és ambiciózus menedzserlányka vágyakozott Milánóba a külvárosból, édesanyja fullasztó közelsége elől. A két repülési történet egymásra reflektálva kapcsolódott össze Ujvári Janka és Badacsonyi Angéla bravúros, érzelemgazdag összjátékában, melyet rengeteg apró geg színesített.
Badacsonyi Angéla és Sorbán Csaba A magányosan sétáló macska című előadásban. A kép forrása: Tintaló Társulás
Badacsonyi Angéla és Sorbán Csaba A magányosan sétáló macska című előadásban. A kép forrása: Tintaló Társulás
A Tintaló Társulás darabja,  A magányosan sétáló macska  című Kipling-mese sajátos feldolgozása is sok örömet szerzett: Veres András rendezésében a(z eredetileg nem is olyan izgalmas) tanmese egyedi bájt kapott (az előadásról szóló kritikánkat ld. itt). Ehhez nagyban hozzájárultak Sipos Katalin és Sisak Péter pasztellben játszó, kortárs meseillusztrációkat idéző bábjai, melyek sokszor ironikusan parodizálták vagy ellenpontozták a szöveget. Vicces volt, ahogy „vadállatok” címszó alatt csupa puha, szelíd, nagyra nőtt kabalaállatkát formáló lény ugrott elő, vagy ahogy a megszelídített állatok lábára kerék került. Badacsonyi Angéla és Sorbán Csaba eredeti gesztusrendszert kölcsönöztek a báboknak, kifejezetten belevaló és laza kis hősöket varázsolva az állatseregletből.
Szerettem még Majoros Ági és Bor Judit Pilinszky-szövegekre épülő, Tükör című darabját, melyet Grosschmid Erik többrétegű ládának tűnő, szerkezetében leginkább egy bonyolult leporellót idéző díszletében adtak elő. Az előadás intimitása, személyessége, hangulata megejtő volt, bár némi humor és játékosság azért hiányzott. Nem lehet nem megemlíteni a Németországból érkezett Figuren Theater Tübingen társulatát, mely Salto.lamento, avagy a dolgok sötét oldala címmel aratott hatalmas sikert: Frank Soehnle bábtervező és előadó számtalan halálfigurát táncoltatott meg improvizatív jazzkíséretre. Íme, egy erős, sőt, végeredményben hibátlan előadás, mely valami miatt mégsem kapott el: talán mert a halálnál jobban érdekel az élet.
Részeredmények
Badzika. A kép forrása: Griff Bábszínház
Badzika. A kép forrása: Griff Bábszínház
Más előadásoknak csupán egy-egy összetevőjét emelem ki. Zavarban vagyok például a Bóbita Bábszínház Hófehérkéjével kapcsolatban, melyet Nagy Viktória Éva és Schneider Jankó rendezett: egyrészt Takács Mari gyerekkönyv-illusztrátor sajátos látványvilága örömteli, üdítő színfolt a bábszínházi életben, másrészt viszont mit is kezdhetünk a „tyutyutyúúú” motyogást ismételgető törpékkel?! Már korábban, a nagysikerű Három kismalac esetében is ugyanez volt a fenntartásom: képtelenség az igényes vizuális világhoz gügyögést társítani. Másrészt viszont hajrá: meseillusztrátorokat a szakmába! A Zalaegerszegi Griff Bábszínház Lőrincz Zsuzsa által írt és rendezett Badzikájának is volt egy nagy előnye, mégpedig az, hogy a színészek felkészült, professzionális énekesként tudtak helytállni a zenés produkcióban (az előadásról szóló kritikánkat ld. itt). Ez annyira meglepő volt (pláne a Varázsfuvola jobb sorsra érdemes szereplői után), hogy még a ronda parókák és a zötyögő szöveg visszásságait is feledtette. Szintén elsősorban zeneileg emelkedett ki az előadások közül a Bábakalács Bábszínház munkája, az Offerusz, a nagyerejű és a Napsugár Bábszínház előadása, a Világszép Nádszálkisasszony. Előfordult az is, hogy egy-egy harmatosabb előadásban fénylett fel egy szép pillanat: a Bábrándozók minden esetlenkedését elfelejtettem például, amikor rázendítettek a „Maga már rég nem lesz a világon…” kezdetű dalocskára. A Malom mesékkel voltak problémáim (túl infantilisnek és harsánynak éreztem a játékmódot), de kifejezetten jónak tartottam a Kocsis Rozi által írt, népi rigmusokkal teli, lüktető ritmusú szöveget.      
Újrahasznosított klasszikusok 
Vakkacsa tojások. A kép forrása: Stúdió
Vakkacsa tojások. A kép forrása: Stúdió "K"
A Stúdió „K” Fodor Tamás által rendezett, Zalán Tibor által írt, Vakkacsa tojások című, klasszikusokat vaskos és pornográf humorral újrahasznosító darabja meglepően unalmasnak hatott már az első negyedóra után. Ha tizenöttel kevesebb – különben virtuóz rigmusokba szedett – szinonimát kaptunk volna a nemi szervekre, klasszisokkal jobban szórakoztunk volna (az előadásról szóló kritikánkat ld. itt). A fesztiválon összesen kétszer éreztem, hogy végképp próbára teszik a monotónia tűrésemet, egyszer a Vakkacsán, másodszor pedig Kovács Géza János vitézén. Meggyőződésem, hogy mindkét, ambiciózusan formabontónak tervezett előadás esetében hiányzott a kritikus külső szem: egy idő után már senki nem vette észre (vagy nem merte mondani), hogy valami nem stimmel. Mert az nem stimmel, ha esetlen diákhumorral tálalt, bábos gruppenszexbe torkollik minden, mint a Vakkacsában, és az sem, ha Iluska a Bohémélet Mimijét megszégyenítve, hörögve haldoklik egy negyedórán át, aztán állathangokat utánoz. A magyar történelem slendrián és patetikus újramixelése a János vitéz ürügyén szerintem szintén meglehetős tévedés, legalább akkora, mint Mozart Varázsfuvolájának a győri Vaskakas Bábszínház által készített színre vitele Mozart zenéje nélkül. Ha egy társulatban nincsenek megfelelő orgánumú előadók, akik a zenét biztonsággal képesek tolmácsolni, nem szabad belefogni egy grandiózus báboperai gépezet beindításába, mert csak üresen kattog majd, és ezt az előadás rendezőjének, Bartal Kiss Ritának és a zene átdolgozásáért felelő Rozs Tamásnak egyaránt tudnia kellett volna. A Kabóca Bábszínház Kél egy-egy árnyék című előadásában Kuthy Ágnes értelmezett újjá néhány Arany-balladát egy kaotikusan összekuszált bábbal és a punkosan ugráló játszókkal rögtön megadva a szokatlanul sötét, németesen elidegenített, depresszív alaphangot. A dekadens hangnem újszerűsége ebben a még mindig „túl édes” közegben meglepőnek hatott: bátor döntés volt, hogy a Kabóca ezzel az előadással érkezett.
Bakik és modorosságok
János vitéz. A kép forrása: Mesebolt Bábszínház
János vitéz. A kép forrása: Mesebolt Bábszínház
Ezen a találkozón mintha túl sokat bakiztak volna az előadók. A Bábrándozók könnyű szivacsból készült díszlete lepotyogott. A János vitézben a szöveg bicsaklott meg rendre. A magányosan sétáló macskában a kisfiú-báb letolt gatyával parádézott negyedórán át, mert egyik szereplő sem tudta rögzíteni a nadrágját játék közben. A Kossuth Lajos wigwamjában elkeveredett egy díszletelem, a Levendulaszínház Bábos bibliája pedig (a villogó neoncsöveivel) mintha félkészen érkezett volna. Bizonyos modorosságok bebetonozódtak a hazai bábszakmában: még mindig divat a gügyögés, az infantilis, harsány bohóckodás, a megszeppent, patetikus áhítat, a szenvelgés, a jellemábrázolásként használt beszédhiba. Nem csoda, ha attól kiugrik egy-egy előadás, ha az előadók egy kicsit természetesebb, frissebb hangon szólaltak meg.
Szakmázás
A szakmai beszélgetések meghívottjai – Marek Waszkiel, a Bialistocki Testr Lalek igazgatója, Tomas Zizka tervező, Perényi Balázs kritikus, Tóth Miklós rendező és Vörös István író – többnyire kifejezetten őszinte beszélgetést folytattak a látottakról délutánonként. (Elfogulatlanságuk nyilván annak is volt köszönhető, hogy valamilyen módon mindegyikük kívül van a szigorúan vett hazai bábszínházi közegen, vagy azért, mert külföldről érkezett, vagy azért, mert inkább a gyermekszínházi szcénában érdekelt.) Nem véletlenül térek ki erre, ugyanis a bábszínházi szakma olyan szűknek tűnik, a baráti- és érdekszövetségek olyan kibogozhatatlanok, hogy őszinte véleményt szinte csak kívülről lehet kapni. Persze, azért a „tetszett/nem tetszett” nyersességét a résztvevők többnyire a „találkoztam az előadással/nem találkoztam az előadással” kóddal helyettesítették, de ez könnyen megfejthető volt.
Vörös István magányos, heroikus küzdelmét, mely az előadások dramaturgiai és stilisztikai hiányosságainak felmutatására irányult, kifejezetten nagyra értékeltem: fontos, hogy valaki ki merte mondani az olyan, egyébként nyilvánvaló tényeket, hogy a szombathelyi Mesebolt Bábszínház János vitéze dramaturgiailag egy zagyvaság, vagy, hogy a Zalaegerszegi Griff Bábszínház Badzikájában Bereményi Géza dalszövegei milyen elképesztően gyengék. Fontosnak tartottam, hogy a színpadi mozgás visszásságai is szóba kerültek, például Perényi Balázs a Badzika kapcsán rámutatott, hogy felnőtt színész gyerekszerepben egyszerűen nem ugrándozhat indiánszökellésben, mert az mindig hamisnak hat, Tóth Miklós pedig a Kél egy-egy árnyék túlkapásainak (pl. a „démoni” nyelvnyújtogatás) nevetséges voltára figyelmeztetett. Egyértelműen hibának tartottam viszont, amikor a zsűri egy laza gesztussal diszkvalifikált egy gyengébb munkát, nem pazarolva rá még érveket sem: mindenki megérdemli a kemény kritikát, de azt nem, hogy szót se vesztegessenek rá. Igazán jó kezdeményezésnek tűnt Marek Waszkiel rögtönzött filmvetítése: ez olyan ötlet, melyet igazán érdemes lenne a fesztiválon meghonosítani. Biztosan lennének olyanok, akik szívesen néznének külföldi bábelőadásokat, sőt inspirációként akár báb-animációs filmeket, melyek az utóbbi időben elképesztően izgalmas irányba lódultak meg.  
Fehér Holló Junior, avagy szép az, ami érdek nélkül…
A fesztivál során egyszer csak feltűnt, hogy a legrutinosabb nézők közé a rendezők, kritikusok, bábosok gyerekei tartoznak, hiszen ők minden évben elképesztő mennyiségű előadást látnak. Kifejezetten sokat segített, hogy egyiküket-másikukat kifaggathattam az előadások után. Igényes nézők: szinte soha nem tapasztaltam náluk kritikátlan csodálatot, sőt amikor összesítésként 1 és 10 közti pontszámokat kértem tőlük, gyakran osztogattak 4-5 pontot. Ha kíméletlenül őszinte tesztközönségre vágyik valaki egy bemutató előtt (mert sejti, hogy barátaitól és munkatársaitól már csak lelkes bólogatásra futja), nyugodtan hívja meg őket a próbákra: szeretettel, hozzáértéssel lesz ízekre szedve a produkció – még épp időben.
A találkozóról ld. még Papp Tímea: Magunk közt
Esemény:  Magyarországi Bábszínházak X. Találkozója,  Helyszín:  Ciróka Bábszínház, Kecskemét,  Időpont:  2010. május 13-17.
Megítélt támogatás: 4 000 000 Ft
Támogató: Kiemelt Kulturális Események Ideiglenes Kollégiuma
A fesztivál megrendezésére (2010)