Ennek oka nem az elzárkózás, hanem a praktikum: annyi a meghívott, a résztvevő, a kollégára kíváncsi bábos, hogy több néző már nem férne be sem a Cirókába, sem a Kelemen László Kamaraszínházba. (De ahol volt hely a civileknek – például a Bóbita Bábszínház Hófehérkéjén az Otthon moziban –, ott megteltek a széksorok.) Így természetesen a következmény is gyakorlati: arról lehet beszélgetni, milyen erényei vagy hibái vannak egy-egy produkciónak, de azt lehetetlen megítélni, a célközönségre milyen hatást gyakorolnak a fesztiválon egyébként többségben levő gyerekelőadások.
Repülési lecke kezdőknek. A kép forrása: Vaskakas Bábszínház |
Mert felnőttek szüppögnek az ESZME és a Vaskakas Bábszínház Repülési lecke kezdőknek című produkciója végén, és minden bizonnyal – mondom saját tapasztalatból másodszori nézés után is – az anya-lánya kapcsolat, az elválás-elengedés történetszál hat rájuk, nem az allergén pollenek, míg a gyerekeket elsősorban az elárvult sirály és a macska meséje, a kismadár felnövése és el/kirepülése köti le, és a megnyugtató vég teszi őket boldoggá.
Nyam-nyami. A kép forrása: Kövér Béla Bábszínház |
Ugyanígy a sokat látott felnőtt néző keresi a problémát a Kabóca Bábszínház Arany-balladákat feldolgozó előadásában, a „Kél egy-egy árnyék…”-ban – és teszi mindezt egyszerre joggal és hiába, mert a rendező, Kuthy Ágnes tisztában van azzal, hány sebből vérzik a produkció. Arról azonban fogalmunk sincs, hogy a megcélzott felső tagozatos-középiskolás korosztály hogyan reagál rá, és milyen élményekkel távozik a színházból. A veszprémiek elmondása alapján vannak visszajáró kamasznézőik: ehhez nagymértékben hozzájárulhat, hogy az előadás a mainstream popkultúrából is merít: nem finomkodik és nem szépeleg. Ehelyett nyersen a totális hatásra törekszik, a balladák klipszerűen követik egymást, a csöndekre nincs idő, a vizuális jelek túl erősek, a stilizált világon belül a gesztusok erősen kitettek és magyarázóak. Amit Tóth Miklós rendező-zsűritag a vonatkozó szakmai beszélgetésen eldobandó koncept artnak nevezett, ebben a korcsoportban (lásd még: MTV-generáció) alapkövetelménynek is mondható. A kudarc okát inkább abban látom, hogy a nagyon erős nyitó képet, a színpadnyílást betakaró fehérség előtt ülő, majd felálló rusztikus bábot és zsinórjainak többszörös jelentéssel bíró látványát nem múlja felül a versek koreográfiája, illetve hiányzik a távolságtartó, feloldó (ön)irónia.
Hárún és a mesék tengere. A kép forrása: Budapest Bábszínház |
Keresztanya. A kép forrása: Harlekin Bábszínház |
A fesztiválon kettő kivételével tisztán bábszínházi előadásokat láttunk. A kivételek oka pedig két nem bábszínész, Csákányi Eszter és Szabó Tibor közreműködése a Keresztanyában, illetve a szombathelyi Mesebolt Bábszínház János Vitéz (52)-jében. Nem elvitatva a bábosok színészi képességeit mondom, hogy az ő és a hozzá hasonló „nagyágyúk” műfaji kalandozása (ugyanúgy, mint Mácsai Pál vagy Alföldi Róbert bábrendezései – a Budapest Bábszínházban alkalmazott Balázs Zoltánt épp az alkalmazottsága miatt nem említem –, Udvaros Dorottya vagy Kaszás Gergő itteni vendégszereplései) színészi minőséget és PR-értéket tekintve is jót tehet a szakmának. Most már csak annak kellene megtörténni, hogy a bábok a nem-bábszínházi előadásokba is eljussanak.